Emlékszel, ahogy a tó vizén megcsillant a holdfény,
s Te, átölelve meséltél a víz fodrán játszó pillangók
szerelmi nászáról, színes életük kacér vágyáról,
mely beleolvadt a mélyfekete éjszaka ezer csillagába?
Azt mondtad, olyan mint az életünk, bíborbársony
szalaggal összekötve, mi álmot hoz a földre, hogy
elrejtőzzön benne az érzelem, mit nem sötétít soha
félelem, s a szenvedélyeket,  rejtett vágyakat,
mit két szemedbe nézve felfedeztem, megleljem
akkor is, ha hajad csillogása régen megkopott
és lelked varázslatos világából elcsenve, megtartsam,
reménynek, mind azt a szép emléket, mit valaha
kerestem, szebben ragyogva százezer gyémántnál.
Mikor ajkam ajkadhoz ér, feledteti velem az elmúlást,
mi soha nem szakít ki karjaidból bárhol jársz, mert
amíg Te élsz nem csitul a szív, vágyad féltőn karjaidba 
hív s ott marad Velem szoros ölelésben, hogy
szerelmünk lángoljon még egyszer úgy, mint régen,
szerelmesen fogva egymás kezét, mert így halunk 
meg együtt, lágyan ölelkezve, test a testhez érve, kéz 
a kézben, csókoddal kísérve.