Lépésem lelassul, ahogy meglátom az ajtót,
a szív gyorsabban ver, égető ritmusa jajszóvá
válik,
s én megroggyant térddel lépek ebbe a világba,
hol félelem bujkál, s minden rejtett sarkában,
szomorúság játszik.
Egy különös illat ez, a halál illata, mely bódít
és letarol, mohón átitatja bőröm minden egyes
sejtjét,
s én nem tudom hová fussak, hogy ne érezzem,
ne emésszen belülről, ez az elszigetelt, élő síri
emlék.
Minden szobában az úr lett a halál, jókat nevet
a megbénult, szárnytépett testek lassuló, öreg
mozdulatán,
s kaján vigyorral befészkeli magát a fénytelenül
csillogó szemek ráncaiba, hol egy utolsó, végső
alkut ajánl.
Könnyázott arcokon az évek ezernyi szarkalábai,
melyek körbefonják a távolba járó lelkek elillanó
álmát,
s nem szítják tűzzé, a lassan elszunnyadó életek,
rég kihunyt, vagy tán sosem égett, szerte foszlott
lángját.

2008.01.06