Naponta elnéztem kertünk tölgyében azt a parányi fészket, melyben fiókák ültek, s azt is, ahogy pelyhes, puha szárnyakkal szállni próbáltak, miközben fürkészve kutatták az élet apró nyomait, melyben hinni mertek. A mama, egy szép napon szárnyra kélt, s égbeszállt- ott hagyva mindenét- feledve otthonát. Búsult a zöldellő lomb-ledobta a koronát, s a fiókák könnyet ejtve, nem várták már ujjongással a szabadság mámorát.
