Halk ütemmel éled a csendnek jajszava.
S a tengernyi virág ma fájdalmasan zokog.
Millió mécses lángjában égi lelkek sírnak;
mitől megbotlik a hit és én földre rogyok.

 
Mivé lesz az ember, ki ma még él, és remél?
Kinek annyi célja van, s megannyi álmodás.
Hová tűnik el múltjából a jelen, és a jövő?
Nincs válasz a kérdésre, csak egy vállvonás.

 
Köröttem apró gyertyák, füstjük messze száll.
Mellettem lefedett, és lefedetlen sírok.
Lelkem nyarán telet idéz e végső elmúlás,
Mitől elfojtott könnyeimmel életekért sírok.

Talán egyszer csillag leszek, de hogy hová érek
- örökös rejtély marad, mit meg nem ért a szív-
Mert ha egyszer dobbanása e világra érett,
miért van, hogy a halállal szemben életéér vív.

2008. 11. 01