Imát mondok hozzád, messze tűnt élet,
míg halotti táncom lejtem csendesen,
nekem már a vágy fáj, a csók is vétek,
szeretlek még - bár elsietsz felettem.

Szemem itatja búját az éveknek,
emlékeit issza sebzett ajakkal,
őrzi őket, mint megmaradt kincseket,
s mint volt ismerőst, nevetve marasztal.

Éveim felett szürkéllik a fátyol -
ha újra kezdeném, se élném másképp -
bár az ősz deres reggelekkel ápol,
de őrzi tűnt dalok némult ütemét.

2008. április 12.