Magányodban élsz, búsan, álmok nélkül,
Sötét utakon egymagadban jársz,
Néked odafent az ég nem kékül,
Szürke köd mögül a nap sem néz le rád.

Rég ez a világod, rég ez a nappalod,
Magányod zokogva kiált, kitakar,
Kopognak nálad az üres hajnalok,
S Te remény után kapsz, ha ver a zivatar.

Most állsz mosolytalan, védtelen előttem,
Reméled meghallom, mit ajkad suttog,
A megbocsátás türelme erőtlen,

Szótlan perceket űzve messzire kullog.
Szívem megalázott kacajjal szalad,
Vissza nem néz, inkább dacból megszakad.

2007. január 21.