Sokszor hallom hangod a messzeségből,
szerelmes szavad suttogva száll felém,
csókot küld egy régi, fényes éjből...
és vár, az álmok reményvesztett egén.
Érzem hangod bársonyát, s beleborzongok megint.
- Oly jó hallani téged szemlehunyva! -
mosolygó arcod simogat, repül szívemig,
s a szemed, kékre festi az egemet újra.
Álmomban még úgy szeretlek! -
ám reggel, már vár a magány,
nappal, a múltammal eleresztlek;
fáj, hogy közös utunk nem lesz soha már.
Hiába gyúl testemben máglya...
hiába lüktet bennem a vér... hiába lohol
a csóktalan kín - mi ajkam rágja -
hiába... ha az idő nélküled vánszorog.
Sikít bennem a fájdalom,
- de reá gyógyszer nem terem -
szemem csukva is téged lát, s ha álmodom,
akkor is - terajtad pihen.

2008. november 8.