Időtlen ifjúságom emlékeit szedegetem egy csokorba. Éltes virágok fakult színéből pótlom hiányod. Mint mostohagyermeket, távol tartott magától a boldogság, ahogy a tüskés ág a szedni vágyót. Fájdalmas újra érezni, hogy húsomba váj a magány. Esténként az álom, lidérces tündérhálóját körém tekeri, s eltakar mindent mi fáj. Kiáltok neked. Halld a hangomat! Fuvola szól, nézd a harangokat…
