:
A
gondolatok
labirintusában
bolyongok
ébren álmodom,
miközben megrebben a remény
gyorsítom lépteim,
az ágak felsebzik testem
az ősi ösztön hajt,
s a vérem
Az áttűnő fény
nyaldossa sebeim.
Űzött vadként meglapulok
a sajgó kétségbeesés hatalmába kerít.
S a célkeresztből kilépve, nyugalmat keresek
miközben a félelem sötét árnyéka beterít.
Tehetetlenül a bűn csapdájában vergődök,
önkéntes foglya vagyok egy elvadult világnak
kétségbeesett kiáltás
próbálok kitörni
rácsok közt is
marconák
vigyáznak
(56 szó a szövegben) (670 olvasás)
veva: (11-19-2004 @ 11:29 pm)
Az jó, ha a célkeresztből ki tudsz lépni, de ennek ellenére eléggé kesernyés ez a vers!
Vigi: (11-20-2004 @ 02:11 am)
A remény hal meg utoljára, vagy talán Ő sem?
csizi: (11-20-2004 @ 08:33 am)
Nekem tetszik , talán magamra is gondoltam? Talán..
LEKA: (11-20-2004 @ 12:52 am)
Igen, az.
A tehetetlenség eléggé megkeseríti az ember életét.
Árvai,Emil: (11-22-2004 @ 04:40 pm)
Jó vers egy rossz érzésről...
Lev: (11-23-2004 @ 09:18 pm)
nagyon jó vers...
