...egy régi-régi darab...

*****

Nem is tudom, most mihez hasonlítsam magam
(hasztalan lenne bármit mondanom),
nem moccanok, lelkem mégis
picire gömbölyödve egy zsoltároskönyv
lapjai közt van összepréselődve,
a könyvre két malomkövet cipel négy
gyűrött arcú törpe, akik
régen fenték már rám fogukat röhögve.
Lázasan, beesett, karikás szemekkel
sötétkék óra küszöbére löktek,
nem tudom, kik ők, de nagyon gyűlölhetnek, és
gyűlölnek még ma is egyre dühödtebben.
Hol a pergetett mézzel teli tál,
hová dédanyáink zizegő selymei,
és hol a hangban a derűs, nyugodt erő,
és hová a szó, mit éppen csak sejteni...?
Sohasem hittem, hogy egymás lelkét egyszer
felisszuk majd lassú kortyolással,
az almafa nem is almát ejt le zöldellő ágáról,
és te ki-be járkálsz életemben apró csosszanással...
Mintha port nyelnék, szemem, szám kiszárad,
beszövöm hát magam a komor, létező világba,
hiszen jól tudom, egy életre megjegyeztem:
koldus annak élete, aki nem örül semminek,sohasem.
Nemrég még lágy voltam, mint egy boldog hír hozója,
volt erőm a lelkesedéshez,hittem,a holnap enyém lesz;
felépült egy oltár, szavaiddal lágyan átkaroltál,
ma mindez ledőlt, romjaiban áll már.
Ez a végső nap tehát, ez a forró, nyári,
mely betegséget hozott, lázat és haragvó,
ám tudom, nem örülsz igazán most sem,
csak ha valahogy kitörni próbálnál magadból...