(Neked...)

A január esti hat óra
már sötét és tömör,
szélcsíkos a Duna,
rázuhan a ködbe vesző vízre
a margitszigeti fák furcsa illata.
Ha néha belehallgatok a szélbe,
belerombol csendes, meghitt
zenémbe a gondolat:
még nem tudom igazán elhinni,
pedig érzem, hogy az időm fogy,
túlnő rajtam és elhalad -
...minden csak törött tükördarab,
és a fény hiába erőlködik,
hogy kimentsen belőlem valamit:
munkája meddő marad...
Szótlan nézek az egészre,
nincs már időm a holnapokra,
melyeknek már nem leszek része.

A szó elgurul, akár a gyöngy, -
és a lángszínű reggeleknek is vége.

Sem télen, sem ősszel,
nem jövök a májusi esőkkel,
nekem eltűnik a nyár is ezután,
hiába áttetszően-üveg a fal,
és Te ott vársz a másik oldalán, -
előlem minden szétszalad,
továbbfodroz a Dunán a hab,
és én hasztalan bánom,
de a sárga víz, bizony, - ...elsimul utánam;
szíjas szelek majd por-tölcsért forognak,
csobban a lusta folyó a roppant ég alatt,
látom előttem kanyarogni
a gyatra, utolsó utat,
többet nem szólok, - megáll az akarat.
Deres fű hímzi az elárvult mezőt,
lásd, eljött a nap,
mit széjjelzúzni örök nyűgömet,
nekem küldtek az idők.
Engem már senki sem keres.
Fogy az időm. Siess.