Őszi fohász




Most bút fogan a szív, de türelmet tanul -
Istenem segíts,
kérlek bátortalanul...
…most, amikor be vagyok zárva  
az éj nagy bársonydobozába,
a fényes csendben szólok hozzád,
talán nem kérlek hiába:
hisz’ tied a tudás,
mert mindenütt ott vagy,
akár látlak téged, akár egyedül hagysz -
legyen bármilyen szépséges,
vagy sötétkék az óra,
álom-kristályomnak ezeregy szilánkja
csilingelve hull alá  
a meddő, sárga porba;
két szemem ég,
mint a forró, folyékony üveg,
és ha fáj - mert fáj! - , senki,
de senki - rajtad kívül -
nem láthatja meg...
Tudom, te nem nézel rám vádlón
vagy haraggal,
pedig sosem voltam
sem szent,
sem angyal,
- csak mint a többi ember,
ki téged magasztal.

Te végignézted sokszor,
ahogyan kínlódtam,
s bár nem tudtam, mert ostoba voltam,
de te velem voltál a legnagyobb,
zúgó, pusztító viharban…
Istenem,
én már megváltoztam:
ha úgy akarod, ígérni is,
megfogadni is tudok,
kérhetsz bármit,
én már csak rád hallgatok,
ellenedre szót nem hallatok;
…bár most hanyatlóban hitem,
és félek - azt hiszem -
talán nem szabadna
végtelen jóságodban bízva,
védtelenül, némán kiállnom eléd -,
Istenem
ne haragudj rám semmiért...
Vagy haragudj - de szeress!
Bűneimet - ha vannak -
kérlek, bocsásd mindegyiket meg!
Szép, szent, titkos vétkem 
- amit én tudok -
csak annyi,
hogy nagyon tudok szívből,
áldón, igazán szeretni:
és most szeretem,
akit te küldtél,
hogy tudjak még hinni…
…csak így, ahogyan most,
és ne változzon meg
soha többé, semmi -,
kérlek, oldozz fel minket,
- mert nélküle az élet
csupán ócska, kopott holmi.

Istenem,
itt állok előtted árva szívvel,
és ha azt kívánod,
élek eztán buzgóbb, igaz hittel -,
olyan voltam, amilyen tovább
már nem merek lenni:
élni hagytad fiamat,
a halállal
szemben engedted őt győzni,
hálás vagyok nagyon érte,
engedj hát téged szeretni...
Sok keservet és szép napot,
majd zuhanást megéltem,
de felnéztem -
és új kőtáblát
láttam megírva szemedben:
eddig gazdaggá tettél,
mert Anyámat
sokáig meghagytad nékem,
Apám és Gyermekeim élnek,
és van Kedvesem: 
ők jók s szeretnek - három menedékem.

Nézz le rám:
itt vagyok, ki most fejét  
lehajtja mélyen, alázatosan -,
én, kinek a szíve olykor
hatalmasat, szörnyűségest dobban:
tudom, te voltál és vagy
mindig, mindenhol a
Minden,
csak szemeim lehunytam,
és menekültem,
vagy menekülni vágytam innen.

Szeretnélek még őszintén,
szívemből dicsérni,
de esendően balga vagyok,
és fáradt -
tudom,
már nem fogok sokáig itt élni.
Elmegyek, nem maradhatok tovább,
- vörös láng ropogja
magányomnak dalát -,
…hát lásd meg
hosszú életemnek könnyes bűnbánatát.
Csukott, súlyos tölgyfaajtón
döngetni nem szokásom,
de kérlek, amikor kell,
tisztán
és boldogan
fogadd be halálom.


Budapest, 2005.