Lassú éjszakák
Lassú éjszakák
(Neked...)
A napok már egyre rövidebbek, az idő finom homokja sebesen fut le ujjaim közt, s mint búzaszín-nyári kalászból: a szemek elperegnek... Itt vannak a temetős, őszi, lassú éjszakák, már bús titkokat suttognak kint a fák, - hallik egy magányos dallam távol, homályt csal elő: talán egy kopott fuvolából..? S ha eljön az est, minden ferde lesz, megindulnak hömpölygő, sötét fellegek - szántani az ónszín eget, és a hűvös szelek lomhán görgetik maguk előtt a száraz falevelet.
Nekem már nem örömből, de félelemből kél a nap, s ha a dühödt novemberi szél rázza a lombtalan, tar ágakat: jókedvem elbitangol, a percek egyre hullnak, - mint apró csöppek, - s engem mélyre eltemetnek… Néha úgy tetszik: így marad örökké, napjaim ragyogása zárt, akár a gyöngyé, - a goromba ősz ráfeküdt az álombaszédült városokra, rőt inget dobva a didergő falakra. A napok egyre csak zsugorodnak, már nem számítok semmiféle jóra, - s a lassú éjszakákon: köd hasal inni a folyóra.
Budapest, 2005. novembere
|