A napok már egyre rövidebbek,
az idő finom homokja
sebesen fut le ujjaim közt,
s mint búzaszín-nyári kalászból:
a szemek elperegnek...
Itt vannak a temetős,
őszi, lassú éjszakák,
már bús titkokat suttognak kint a fák, -
hallik egy magányos dallam távol,
homályt csal elő:
talán egy kopott fuvolából..?
S ha eljön az est, minden ferde lesz,
megindulnak hömpölygő, sötét
fellegek - szántani az ónszín eget,
és a hűvös szelek lomhán görgetik
maguk előtt a száraz falevelet.

Nekem már nem örömből,
de félelemből kél a nap,
s ha a dühödt novemberi szél
rázza a lombtalan, tar ágakat:
jókedvem elbitangol,
a percek egyre hullnak,
- mint apró csöppek, -
s engem mélyre eltemetnek…
Néha úgy tetszik: így marad örökké,
napjaim ragyogása zárt,
akár a gyöngyé, -
a goromba ősz ráfeküdt
az álombaszédült városokra,
rőt inget dobva a didergő falakra.
A napok egyre csak zsugorodnak,
már nem számítok semmiféle jóra, -
s a lassú éjszakákon:
köd hasal inni a folyóra.

Budapest, 2005. novembere