(Neked...)

A nap sárgán csorranó fénye megsimít,
és élvezem ahogyan elandalít,
a friss erő vénámban már
a hangsebesség dühével vágtázik;
mindjárt április,
- mosolygok magamban,-
és elfeledem a bús, fáradt napokat,
mikor
a lényeget nem tudta eldadogni az akarat;
de lásd,
itt állok most öröm és bánat keveréke,
szemed sötétje már odasimult szívem közepébe,
igyekszik a fény,
hogy lidérceimet mindet fölemésztve
a jövendő napokat ezüstté fényezze:
és mintha semmi más, csak ez volna dolga,
a mögöttünk maradt hónapok szennye
- melegétől -
gyémánttá tisztulna.
Összegzést nem teszek,
abból volt már annyi, - inkább azon leszek,
hogy mindegyikből gyököt tudjak vonni:
köszönnöm kell,
hogy nyugtatón csókolja arcodat
a sima márciusi szél,
mert benned az örök lázadás
sokszor elmúlásról, enyészetről beszél.
Lassítanod kellene, ne élj ennyire gyorsan,
az idő szívenharap,
de a gond – hidd el - elillan,
a fájdalom új, más emberré gyúrhat,
de vigyáznod kell nagyon, maradj meg önmagad,
te
akit jól ismerek,
kihez elér az álmom,
és nyugodt vagyok,
mert ábrándjaim soha nem prédálom;
köszönöm azt is,
hogy szemem zöldjét szívedig ölelted,
és amíg két hideg kezemet
mellemen keresztbe nem teszed,
hadd legyen tiedben, - jobb helyen nem lehet.
Lassan itt az április, kettős lesz az ünnep,
és ezek a napok már egybefolyni tűnnek:
repesve süt a nap, zúdítja híg aranyát,
az új tavasznak így veti meg ágyát,
ne félj
eljönnek a gondtalan, boldogabb napok,
és tudd,
te vagy az egyetlen ember,
akihez elalvás előtt még szólni akarok.