Régimódi vers

(Hozzád...)


Talán nem is tudod, ha nem vagy itt,
mennyire hiányzol,
bár én mindig csendben vagyok,
csak a nem-léted lángol,
olykor csak álmaim suttogom magamnak,
annyira zuhog a szó,
de déltájban már bennem
karcsú melankólia barangol;
az őszi langyos esték már elmaradoznak,
köd szitál, s mint mindig ilyenkor,
tompa, sápadt fénye nő a csillagoknak…
Várlak.
A tar fenyő ágain felleg foszlik szét,
- sokszor megállít e megejtő messzeség,
tudom, Kedves, nem szabad, hogy fájjak,
de te is tudod, ugye,
hogy nincsen hozzád joga másnak…?!
…míg végre öröm lógatja ezüst kis bokáit,
ha jössz az úton és lépkedsz hazáig,
ajkadra tűzve halk és néma a mosoly,
mely csendes, fátylas bece-szót mormol…
Ez a kék türelmetlenség égig nyújtózó,
(de szelíd vagyok, - bölcs Ekhnaton korából)
…saját álmaimban eltévedt csavargó.
Hiányzol.

Budapest,2006.január 15.