Április tíz



(Neked...)


Az áprilisi verőfény ma ferdén
zuhog a Margitszigetre,
és a medrét vad áradással elhagyó,
lassan utazó Dunára,
piciny, szemérmes szirmait
csókolja a hóvirágnak,
körülöleli lágyan a
barkaágak közül a legárvábbat,
de a legzsengébbnek
- erőt adni - ered a nyomába;
most a régi padon egyedül ülök,
Nélküled olyan más itt minden, -
de tavaszi hangok rejteznek
a zsendülő fű között,
hol sebesen fut majd szét
a zöld láng mindenütt…
Most egész valómban érzem:
kell a jótékony türelem,
mert szurokba ragadt a lélek,
s nem tehetem,
...nem tehetem,
hogy erről nem beszélek..., -
itt évezredek őserejét bízta a múlt
erre a darabka tájra,
(hol Rólad mesél minden)
a Sziget nekem kedves zugára,-
s az időnek merészség kell,
hogy viperafészkéből a puha
boldogságot nekem, magának,
és másnak is kivájja…
Selyem a szél,
a port szemembe szitálja,
és az áprilisi koraeste, - nézd..., -
szürkeséget lakatol a világra.