Ahmatovához

...és Neked

Hadd meséljem el, hogy így estefelé,
végigdőlve a széles franciaágyon,
látni vélem, ahogy a januári
esthomály lecsordul kinn a fákon,
míg én szünetszakadatlan  Rád gondolok, -
kezemben könyv,
és a Néva parti Kleopátra kötetét lapozom.
Várom az áprilist, ki évről évre elvetéli a hideget:
óceánkék perceket, és derengést hoz nekem,
melyeket neked adok és csak veled osztok meg...
Ma még lágy a ború és a fal mellett eloson,
emlékszel?
tizenöt ezüstgyűrű csillan fölöttünk a polcokon,
...az éjjeliszekrény még őrzi karórád ketyegését,
és hallom hangod a sötétben: beszélj még...
...a sok kedves tárgy mellett
áll egy csaknem új fénykép:
kockás ing, derűs arc, - ez most volt,  nemrég...

Tatár szépségű Anna,
neked mindent elmondhatok:
te, aki az örök nő fájdalmával a pétervári
Kóbor Kutya kabaréban
Boriszt is meghódítod, és Modival Párizsban
épp a pertut iszod, - értened kell, ha egy
magamfajta asszony ~tétlenül, álomban élve~,
vak mindenre és
egy a szenvedélye,
csak egyet lát: ~olthatatlan fényjelet virágvasárnap,
éppen három éve.~
Valahogy így írnám Neked, ahogy Anna tette:
de az én szavaim zörgők, és sötétkékek:
nem tudok szebben írni, nem tudom úgy lefesteni
mint Te, könnyedén, ~pour cause de toi
j étais le malade n a pas de fievre et sombre,
parce que ne pouvais que seul, moi-meme te donne...~ -
hiszen nem ismerem a szó szebbik arcát,
hiába érzem,
miképp kellene fűzni annak finom láncát.
Anna, és a Költő, aki erre képes,
helyettem teszitek mindazt,
amit az én tollam már nem bír,
és nem hivatott álomtalan, bús éjjel
egy szép versben megírni, bár a sor hív,
de kevés a hit,  - és engem visz a kényszer.

Budapest, 2007. január 9.