Szerelmem, Positano

Most kezd széledni az árnyék a citrusfák alól…
- gondolom én itthon, Budapesten, - amikor
levegő üvege omlik rá az álmatag hegyekre,
és olyan jó hinni, hogy talán éppen e percben
szűröd át a könnyű azúrt két hűs tenyeredbe:
a Tirrén-tenger langy kölyök-szele körülfon,
simogat téged, vendég vagy, és az is maradsz
az amalfita kalmároknak örök szentélyében.
Pálmafák hanyatlanak a méltóságos kékre,
utolsót izzik a sárga láng, ahogy félrebillen:
tűz-szín, lila, zöld és bíbor születik az éjbe,
majd átmosódik egy új nap kristályos egére;
nyár van, gyönyörű június, hullámok zaja is
alig sérti már a csöndet: ezt hallhatod Itália
legszebb párkányútja mellett. Fáradt vagy,
lassú pillantásod narancsligetek közt barangol,
míg csattogó, dagadó vitorlák, és fátyolként
lebbenő gályák neszére nehezen elalszol -
ott túl Sorrento fényei, - itt illat ül a lombon,
és már kirajzolódik a holnap a mérnöki rajzon.
A fennsík meredek sziklafallal szakad le a mélybe,
tengeröböl, kő, szirtpadok sem állhatnak elébe:
csak szótlan nézik porlásukat a hatalmas vízen,
csobban, zenéje is lassul, amint elhal az ütem;
szigorú őrtornyok zordon szaracénokat űznek,
templomfal hófehére vakít a gyémánt olasz égen.
    Mindezt csak elképzelem legszebb álmaimban,
    de olyan tisztán érzem: valaki velem van…
    Velem van.

Budapest, 2006.június 27.