Vallomásféle
Vallomásféle
Neked...
Tudod, én már nem változom.
Ilyennek maradtam, mint akit megismertél négy éve abban a régenvolt tavaszban – vagy már nyár volt? Lásd, mit sem számít, hozhatok én tanúként elébed bárkit, mindegyik igazolhat, mind mellettem áll majd, ha megkérdezed: - Ez az érzés ennyire áthat…?! - Nem. Nem ennyire. Ennél sokkal jobban, - azt hiszem semmit sem tudok ennél biztosabban, és azt mondom magamnak: maradjon így minden, így szeresselek, így maradj nekem titkon örök szövetségem, - az, aki nekem az egyetlen vagy ebben a nagy, szent és szépséges vétségben, - már ha szeretni bűn, és így szeretni szégyen.
Nem változom, mert nem változhatom, - nem tántorít el semmilyen szó, vád, vagy fogalom, mert benned rejtette el Isten azt a nyughelyet, mit nem tud versbe szólítani a gyönge képzelet, mert kophatatlan a perc, amelyben összeolvad az eltelt négy év és a bíztató holnap, te csodát hozol, - emberek közt áldott - aki segít túlélnem kínozó hiányod, fehérre festeni a tisztátlan világot, elűzve minden fénytelent, ami fájt, vagy bántott, erőt ad eltűrni a tél holt éjszakáit, a sok szürkét, segít nem meghallani a nyárnak - fájó megvénültét. Jön a május, te segíts hogy minden eggyé legyen, - szép napjaink lesznek, hidd el, szép és felhőtelen...
Tudod, - én már nem változom sosem.
Budapest, 2007. április 20.
|
|