Novemberi elégia

…akár szép is lehetne most ez a koraeste,
lassan szőtt nyugalom hull a Bimbó útra ;
zörgő levelek fonákján a Nap magát kereste,
s találta meg egy fáradt ablakkeretben újra.
Csak én vagyok áttetszőn holt, - árnyéktalan,
s bár nem akarom, foszlik, sötétlik a szavam,
hördül az őszi lomb, a lilás alkony beleolvas
a holnapi világba, - hiába, itt már minden odvas.
A múlás rozsdás, barna kapuja sarkig kitárva.
Átleng a vékony harangszó a Rózsadombon,
- lentebb Istent dicséri a ferences templom, -
hullong az őszi fák sárga és vöröslő rongya,
a halott kontyvirágok levele is bánattá rontja
már a kert nyári békességét, s a fényt felissza.
Lassú lépteim terhét zizzeni a sokszínű avar,
tegnapi örömöm mára elhalt, elnémult hamar,
hallgat a rím, a ritmus, minden szó egybefolyt,
verset írnék, - jel maradjon, - de az ősz megfojt,
vállamra ül, gonoszul szemembe szórja a port…
Tarts ki! – szól a Hang belül, de leejtem a karom,
s hidd el, nem bírom mozdítani, bárhogy akarom.
[…]
Mindszentek van.
Meghalunk mi is, - előbb én - bármit is tegyünk.
De a mécsessel vigasz is lobban:
hisz' úgyis egymásba nyílik majd pihenőhelyünk.

Budapest, 2008. november 1.