Fullextra.hu

Út a jövőbe

Zsuzsa egy ideje bármibe kezdett, semmi nem sikerült. Érezte, hogy a feje fölött összecsapnak a hullámok. Úgy a magánéletében, mint a munkahelyén sorban érték a kudarcok. Otthon napirenden voltak a veszekedések, a munkahelyén pedig nagy elbocsátási hullám volt kilátásban, és érezte, ő is az elküldöttek között lesz. A sorsdöntő héten, hétfőn elaludt. Ritkán fordult vele elő. Kapkodva készült el, de így is lekéste a buszt. Felhívta a férjét a megállóból, hogy vigye el a munkahelyére. Zoltán, a férje morgott, de végül befutott a megállóba és Zsuzsa nem késett el. Ez a kis közjáték azonban kihatással volt egész napjára, majd az azt követő napokra is. Másnap hazaérve bosszúsan konstatálta, hogy a boltban becsapták. Nem csoda, hogy olyan nagyfokú elkeseredés vett rajta erőt, hogy ha nem úgy szóltak hozzá, ahogy szerette volna, azonnal a plafonon volt. Összekapott a férjével, letorkolta a gyereket, összerúgta a port a kolleganőjével.
Csütörtökön pedig, ahogy számított rá, megkapta a felmondását. Eltekintettek a felmondási idő letöltésétől, és másnap már le is kellett számolnia.
Pénteken délután, mikor kilépett a munkahelyéről, szép tavaszi napsütés fogadta. Ez ugyan kissé feldobta, de nem tartott soká a jókedv, mert a sarokhoz érve azt látta, hogy a busz a megállóban áll. Uzsgyi, futás, ha elmegy, fél óra várakozás, azzal szaladni kezdett a busz felé. Félúton járt, amikor megbotlott, és mint egy béka, elterült az úttesten. A hab az volt a tortán, hogy a busz motorja felbőgött, és a jármű elindult.
Zsuzsa csak feküdt a földön, borzasztóan fájt a térde, a bal csípője és a válla, és egy olyan nagyfokú elkeseredés kerítette hatalmába, hogy elkezdett sírni. Jó sokára megmozdult, és akkor hirtelen azt érezte, hogy egy erős kéz a hónalja alá nyúl és felhúzza.
- Kár szaladni - mondta egy határozott, de kellemes hangú férfi.
- Köszönöm - dadogta Zsuzsa és érezte, nagyon zavarban van, ahogy a férfira nézett, majd utána a mellette álló idősebbre siklott a tekintete - zavarodottsága tovább nőt. A két férfi nagyon hasonlított egymásra. Első látásra látszott, hogy apa és fia. Mindkettőnek hosszú haja volt. A fiatalabbnak kis szakálla és bajusza, az idősebb hosszú, ősz szakállt és bajuszt viselt. Öltözékük is meglehetősen szokatlan volt. Zsuzsának úgy tűnt, mintha mindkettőt sokszor látta volna már. Leporolta a szoknyáját és indulni készült, amikor az öregember megfogta a karját.
- Nyugodj meg, gyermekem. Érzem, hogy háborog a lelked, de hidd el nekem, a harag rossz tanácsadó - mondta az öregember, és neki is olyan megnyugtató hanga volt, hogy Zsuzsa önkéntelenül egyfajta megkönnyebbülést érzett belülről.
- Atyám! Segíteni kellene ezen a gyermeken. Látod, hogy bátorításra szorul – fordult a fiú atyjához.
- Én a lehetőséget tudom megadni számára, de neki kell használni azt, fiam - válaszolt az ősz szakállú öregember.
A fiú Zsuzsához fordult.
- Te most el vagy keseredve, de hallhattad, bízni kell az úrban, és meglátod, segíteni fog. Zsuzsa csak állt, és érezte, hogy belsőjét egy megmagyarázhatatlan nyugalom árasztja el.
- Menj haza, gyermekem - mondta az idős ember. Kérlek, ne engedd, hogy lelkedet a harag elragadja. Lelki békéd segíteni fog, és meglátod, hamarosan minden jóra fordul.
Zsuzsa csak állt és nézte a két embert. A felhőn átszűrődő nap fénye furcsa dicsfényt vont a két ember köré.
- Eridj békével, asszony - mondta a fiatalabb. Már tudod, mit kell tenned, és meglásd, mindig melletted leszünk utadon.
Zsuzsa zavarodottan megindult a buszmegálló felé. Néhány lépés után megfordult, de a két férfi eltűnt.
Újra megfordult, és határozott, magabiztos léptekkel, mosolyogva indult a jövő felé.

Budapest, 2008. január 17.