Meggyújtom illatos mécsesem,                            
behúzom a függönyt, megvetem az ágyat,          
ebben a szobában csönd legyen,                           
és béke és nyugalom. Ma újra látlak.                  

Az ajtóban tegyél le mindent:                               
munkádat, gondjaid, túlhajszolt életed.               
Miattad ég a gyertya itt bent,                        
libbenő lángjánál arcomat nézheted.             

Oldódj fel most az ölelésben,                                     
feledj el karriert, családot és  társat,                  
s reggel, ha indulsz, fenn az égen

ne legyen felhő sem, rád ne vessen árnyat,
ne is nézz vissza, én sem kérdem,
mikor jössz majd újra. Itt leszek és várlak.

(Mezei Katalin)