Virágok illatát röpíti a szél,
csiripel száz madár: véget ért a tél.
S ahogy erdőre-mezőre tavasz költözött,
úgy az én szívem is virágba öltözött.

Régóta tartott már szívem jégfogsága,
a végtelennek tűnő Magány királysága.
De áttörte egy gyönge sugár a felleget,
s szivárvány-kapun át hozzád vezetett.

Most keresem a szót, de sehogysem találom,
hogy mi minden vagy nekem: életem-halálom,
tavaszom, örömem, kincsem, boldogságom,
s minden jó forrása ezen a világon.

Jaj, de e szívvadász, álnok-rút félelem
mérgezett nyilat lőtt keresztül szívemen:
jöhet egy koldus-nap, mikor már nem leszel:
elhagysz vagy meghalsz, s többé nem létezel...

Mi lesz akkor velem? - Meghalok, jól tudom.
Követlek oda is, túl e hitvány poron.
Vagy ha testem nem is hal meg akkor éppen,
lelkem veled együtt temetem el szépen.

De megőrzöm emléked a szívem legmélyén,
mint legdrágább kincset dédelgetem én.
Hisz te vagy szívemnek Tavasz-királya,
s tiéd szerelmem aranykoronája.