Téli éjszaka volt. Mélyen, csöndesen lélegző éjszaka. Fagyos sóhaja beterítette a várost, és fehér lepelként borult a főtérre.

A hó könnyű kristályai összeolvadtak, és együttesen fogantatták meg a vibráló béke puha illatát. Az utcai lámpák fénye visszaverődött a december ezüstös üstökéről, s a sárga fények keresztbe libegtek a tér egykedvű házai fölött. Mindezt hangtalanul tették, mintha óvni akarnák az eleven némaságot, amit ez az éjszaka nemzett.

Munkálkodásukra a holdsarló helyezett sápatag koronát. Karöltve reszkető csillagaival mélabúsan figyelte a néptelen parkot. Tömör, hasas, fekete felhők úsztak el az égen, mint lassú gályái a zabolátlan boltozatnak. Köztük a halovány fények el-eltünedeztek.

Valahonnan csilingelés hallatszott. Először csak könnyed, finom dallam, tündéri lágy fuvalom, aztán piciny csengettyűk komolykodó dallama, majd búgó harang elhaló kongása. A szél kettéhajtotta a faágakat, és azok közül egy vasszerkezet szigorú alakja bontakozott ki. Annak rézharangjai fakadtak dalra. Olyan volt a hirtelen támadt zene, mintha túlvilági szellemek unták volna meg az éjszaka komorságát, és letűnt életük egy-egy ködbe veszett emlékét szólaltatták volna meg. Mintha a szomorú, földöntúli játékot láthatatlan kezek hívták volna életre. A dallam betöltötte a főteret, és eltáncolt a környező utcákba. A lakások sötétjében minden ember buzgón álmodott, a panaszos zene csak önmagát szórakoztatta. Végül nem létező fantomjai kimondták az éjszakának, amit a nappalnak nem lehetett, és gyengülni kezdett a dal.

A harangjáték elhalóban volt, mikor az egyik utcasarkon megroppant a hó. Valaki mégis rótta a kanyargós utcákat. Léptei alatt egészen halkan süppedt be a talajba, nem törték meg a zene egyeduralmának illúzióját. Lábnyomai szinte csak ültek a csillogó havon. Az alak belépett a térre, de nem közelítette meg a fákat. A zenét figyelte, távolról, anélkül, hogy megsértette volna. Mintha láthatatlan üvegfal venné körül a csengettyűket, s mintha nem is szándékozna odamenni hozzájuk.

Az édes-bús melódia haldoklott. Puhán lehelte utolsó hangjait. A szellemek keze elfáradt, karjaik sorra lelankadtak. Mikor a végső dallam is felcsendült, egy rózsa hullt a földre. Őszinte tisztasággal hanyatlott a megvetett hó-ágyba. Úgy feküdt ott, mint pihe az emberi tenyéren.

Az alak árnyéka eltűnt felőle, ott hagyta a holdvilágban. A fénynél egy vércsepp csillant meg világos szirmain. Egyetlen egy csepp fájdalom és elkeseredés a harang utolsó vibrálása- mely mintha nem akart volna szűnni- együtt alkották a keserű mosolyt, ami oly’ elcsigázottan tekintett az égre.

Esdeklőn a feloldozásért.

A földre hullt rózsaszál tüneményére és a dallam emlékére nem érkezett válasz. Mindössze a tél temette el halottját: egy fagyos szellő gyászos nyögése közben, gyengéden ráfújta a virágra a hótakaró csipkés sarkát.