Ott tartottam, hogy egyre jobban untam a még el sem kezdődött estét. Fáradt voltam, nyűgös voltam, haza akartam jönni.

A sok bamba bámulásom során viszont észrevettem, hogy a terem végében néhány ember zeneszerszámokkal bíbelődik. Ez egy kicsit megpiszkálta az oldalamat.
Meg is tudtam gyorsan-frissen, hogy a Dűvő népi zenekar (vezetője: Hrúz Dénes) készülődik, s az is eszembe jutott, hogy a terembe bejövet, néhány népviseletbe öltözött lányt láttam – mint kiderült, ők meg a Nógrád táncegyüttes tagjai voltak.

Figyelmem kicsit kimozdult a holtpontról, hisz a zenészek huncut mosolyokat villantottak egymásra, készültek a saját gyönyörűségükre, a zenélésre – s ezzel engem is kicsit felhangoltak.

Mivel a főigazgatóék még mindig nem érkeztek meg, a műsort elkezdték – nagy örömömre.

A néptáncosok teljes erőből ropták, mozgott táncuktól alattunk az épület. Időnként riadalmamban arra gondoltam, mi lesz, ha leszakad a padozat, hisz a terem alatt még két szint van. Később ezt elfelejtettem.
Az első „szám” után az egyik táncos behozott egy igen fura zeneszerszámot és átnyújtotta a zenekar vezetőjének. Úgy néztem, egy kézzel faragott, festetlen, egyszerű fahegedű az, amihez egy különös vonó (egy faragott botocska) is tartozott.
A műsor után jártam körbe az asztalokat, míg végül találtam egy volt népi táncost, aki elárulta, hogy a szokatlan külsejű zeneszerszám neve: ütő garden.
Na igen, mert az igaz, hogy voltak húrjai, de azt vagy kézzel pengette, vagy a hozzá tartozó ütővel veregette a zenész.

A Dűvő együttes muzsikusai mindent beleadtak. Áradt az életöröm, a huncutság, jókedv és móka a zenéjükből, pengetve ezzel a jelenlévők lelki húrjait is.

Ütemre mozgott a nézők lába (s nemcsak a táncosok dobbantásai nyomán keletkezett rezdülésektől), s műsoruk végén táncra kérték az eddig csak élvezkedőket.

A zenének és az összehangolt mozgással szaporázó táncosoknak végül sikerült kirugdosniuk a völgyből, s még mindig csak az elején tartottunk az estének!

...