(bocs a NAGYBETŰKÉRT (mindenki civilizálódhat egy pillanatra, nem?)
Tizennyolc évvel ezelőtt a szüleim találtak egy csecsemőt a parkban. Babakocsival, pelenkákkal, cumisüveggel, mindennel együtt. Mintha elvesztették volna. Kerestették a szüleit a rendőrséggel, hirdetést adtak fel, de senki nem jelentkezett. A szüleim ezt isteni jelnek tekintették, és becsületes megtalálók módjára összeházasodtak, örökbe fogadták a talált gyermeket. Boldog, kiegyensúlyozott családként éltek. Mert még nem tudták, mekkora szerencsétlenséget vállaltak a gyerekkel együtt.
Jöttek utána a saját gyerekek is, szám szerint kettő. Egy lány, egy fiú. Apa jól fizető állásra tett szert időközben, anya saját ruhaüzletre, saját tervezésű ruhákkal.
Apró szerencsétlenségek mindig is történtek. Kis bosszúságok; mondjuk egy eltűnt kulcscsomó. Egy lecke, amit tényleg megírtam, de valahogy kitépődhetett a füzetből. Telefonszámok, amik csak úgy, minden ok nélkül kitörlődnek a megbízható, új típusú telefonból. Dolgok, amik ott voltak egészen biztosan, de később, mintha ott se lettek volna. Mondom, hasonló balesetek bárkivel megeshetnek, de a családommal egy kicsit többet babrált ki a balszerencse.
Az idők folyamán – mindenféle félpár cipőkön kívül, avagy azokkal együtt – eltűnt hat macskánk, négy kutyánk, tengerimalacok számolatlanul, az aranyhalak után már nem is próbálkoztunk több háziállattal.
Egyszer elveszett egy komplett étkészlet.
A legtöbb dolgot persze nem találjuk meg soha többé. Mintha elnyelné őket valami. Aztán talán kidobja a dolgokat az a valami, de erre nem találtam bizonyítékot.
Egy darabig naiv módon viszonyultam hozzá, talán mindenki ezt tette volna a helyemben. A nyaklánc leeshet magától is a nyakból. A füzetek és a könyvek lapulhatnak valahol észrevétlenül a szobában, vagy akárhol máshol. Aztán tolvajra gyanakodtam, amilyen módszeresek lettek az eltűnések. Nade egy könyvből csak nem tűnik el magától egy-egy lap, ami tegnap még megvolt…
Úgy egy évvel ezelőtt minden előjel nélkül apám csak úgy elvesztette az állását. Pedig kedvelte a főnöke. A vak véletlen tehet róla, nem több. Rám bízta a jelentését, vigyem el lefénymásolni, mert a mienk elromlott, neki meg mennie kellett. Elvittem, lefénymásoltam, egy percre sem vettem le róla a szemem, vagy a kezem, de mire a munkahelyére értem, csak két üres lap árvállott a mappában, ahol jóval többnek kellett volna lennie. Nem nyitotta ki, úgy adta oda az igazgatónak, ahogyan tőlem kapta. Azután pedig elbocsátották.
Néhány hónappal az eset után, amikor már nagyon megromlott a viszony a szüleim között, egy veszekedés után apa eltűnt. Egyszerűen csak elment egy állásinterjúra és menetközben eltűnt, soha nem ért oda. Soha nem ért vissza. Remélem, hogy talált magának állást, új, normális családot, de ez egyáltalán nem valószínű…
Anya azóta nem talált magának új párt. Próbálkozott egy darabig társközvetítőkkel, újságokba adott fel hirdetéseket. A levelei sorra elvesztek a postán, a kazettái elkeveredtek az adatbázisokban. Belenyugodott.
Akkoriban ismerkedtem meg a barátnőmmel. Nagyon szerettük egymást. Már amikor megláttam, abban a pillanatban tudtam, hogy feleségül fogom venni. Illetve szerettem volna feleségül venni. Kedves volt, szép, bájos. Anyukámnak is tetszett. Szeretett. Igazi gyöngyszem. Ajándék.
Amikor megkértem a kezét, találtunk két gyűrűt egy díszdobozban, mintha csak nekünk hagyták volna ott. Olyan sorsszerű volt!… Akkor még nem tudhattam mennyire nagy az én balszerencsém.
Valószínűleg kézenfekvő, de őt is elvesztettem. Az állatkertben történt. Kiment a mosdóba, néhány perc múlva utánamentem. A vécésnéni nem látta. Megpróbáltam felhívni, de a telefonomból kitörlődött a neve. A házuk nem volt a helyén, a családom nem emlékezett rá. Mintha soha nem is történt volna meg.
Ez csak néhány hete történt. Legalábbis amennyire meg tudom állapítani.
Itt sötét van, nem látok semmit. Mindegy, kinyitom-e a szememet, vagy becsukom.
Nincs meleg, de nincs is hideg.
Jó itt.
Valószínűleg elvesztettem magamat.
Jó így.
Elvesztett gyermek vagyok.
Hazaértem.
Most már nem szeretném, hogy bárki is megtaláljon.
