Az ablak csak félig van nyitva mégis tökéletesen lehet érezni a tenger illatát. A sós pára áthat mindent.

Kevés szagot érzek már azok közül, melyek nem kötődnek szervesen az éjszakához, azonban ezt az egyet képtelen vagyok elfelejteni. Mi több, ha emlékezetemben kutatatok, elevenebb bárminél.

Gyermekkoromban rengeteg órát töltöttem a sziklák között a tajtékzó vizet figyelve. Rügyező ifjúságom ezeknek a partoknak a mentén kapott bimbóra és bontotta ki életem virágát.

Ha szenvedő könnyekkel átitatott leányregényt írnék, a férfivá érésemet követő évről így nyilatkoznék: leszakajtották a virágot, melyet a Ligúr- tenger felől jövő hűs szellő érlelt boldogságra. Nem volt semmiféle fonnyadás, lassú halál, hosszú szenvedés…csupán egyetlen éjszaka, ami megfosztott addigi életemtől.

De nem is tudom, miért beszélek most minderről. Nosztalgikus badarságok, érzelgős semmiségek- rég nem tartoznak hozzám.

Sok vidéket bejártam, számtalan országba ellátogattam, s egyedül a tenger szava hívott vissza. Igazoltam hát azt, hogy a legnagyobb kóborló is hazatér egyszer szülőföldjére. Ámbátor a pontosság igénye megköveteli, hogy kijavítsam magam. Ez itt nem egészen az otthonom, hanem francia föld, de csak néhány kilométerrel van odébb San Remo-tól- a helytől, ahol felnőttem.

Azonban úgy is hiányosan vázolom fel, mivel valójában Monte Carlo független, önálló városállam- így igazán a franciákhoz sem sorolható. A modern világ tőkés társadalmának kedvelt üdülőhelye. Ide jön mindenki élvezetet, szórakozást keresni. Régen San Remo töltötte be ezt a szerepet. Lássuk csak,… a reneszánsz pompájától kezdve. Igen, amikor én itt éltem, még senki nem sejtette, hogy egy arany-város épül majd a szomszéd franciáknál.

Pedig néha sajnálom, hogy a saját korom emberei közül, csak én láthatom mindezt. Egykori környezetem elkápráztatónak találná ezt a nyüzsgő, fiatal mégis igen gazdag várost. Ahol mintegy fél évszázad alatt ötcsillagos hotelek emelkedtek –akárha a földből nőttek volna ki. A kaszinók váltják egymást arany és márvány lépcsőikkel, ahová vörös szőnyeget taposva érkeznek a sötét limuzinok utasai. Itt a fél város alatt parkolóházak húzódnak és az iskolák a harmadik, negyedik emeleten vannak- udvaraikkal együtt. A színházak magasan a tengerpart felé nyúlnak és van olyan hely, ahol park van az épület tetején. Mindenre van pénz, ha a lenyűgöző, különleges megoldásokról esik szó.

Jelenleg egy tíz emeletes épület- kolusszum ablakából tekintek ki az éjszakába, miközben hátam mögött képmutató jókedvben fürdőzve zsibong a kaszinó bundába és szmokingba öltözött népe.

Én is elegánsan vagyok felöltözve. Világos ing van rajtam apró, alig feltűnő csíkokkal. Fölötte sötétszürke zakót viselek. Kissé modern öltözet, de nem áll távol tőlem, mivel az elegancia felé hajlik. Megszoktam a nemességet. Hiányozna a finom anyag. Képtelen lennék ama pórias kelméket viselni, amik mostanában olyan divatosak. Ez a kor nevetségessé teszi az arisztokrácia egykori szentségét.

A sok külső gyalázat ellenére, azt kell, hogy mondjam, az elit-réteg mit sem változott. Még mindig hajlamos arra az elképzelt felsőbbrendűségre, amit évszázadok óta birtokol. Ezért is érzem jól magam ebben a városban. A világ tehetősebb része ide csődül, s a fényűző kaszinók selyemasztalain veri el vagyonát. Nekem való ez a dőzsölés, és elvakult szórakozás. A rivaldafény, mely elfedi a titkokat, miket oly’ buzgón takargat mindegyikünk.

Igazán kedvemet lelem az emberek figyelésében. Eszembe jutnak a régi idők, mikor még a családi birtokon éltem. Azok az évek, melyeket még gondtalan, együgyű, emberi boldogságban töltöttem a villában, ami az otthonomat jelentette.

San Remo Ligúria legcsillogóbb kis városa, melyet állandóan beragyog a napfény és az arany, amit a Genovai nemesek hurcoltak oda. A híres kikötő nevesebb famíliái ugyanis itt vertek tanyát. Eltávolodva a nagyváros forgatagától, ami egy idő után már csak a plebszre gyakorolt vonzást. Mikor a bűzölgő, fertővé süllyedt negyedek bekebelezték a híres Genovát, az urak a környező falvakba menekültek kiterjedt háztartásukkal. Ekkor épültek San Remo villái és a híres görög katolikus templom.

Soha nem voltam a vallás elkötelezett híve. Vasárnaponként, mikor az inas félszegen kopogtatott lakosztályom ajtaján, anyám sikolya verte fel a keleti szárnyat, és fenyegetve hajtotta el az ágyamból a helyi parasztcsaládok meztelen lányait. Könyörögve, esedezve erőltette rám ünneplőmet, s nővéreimmel, unokabátyáimmal együtt folyamatosan figyelmeztető tekintetének kereszttüzében rángatott el az ortodox templomba.

A hagymakupolás épületre ennek ellenére jó szívvel gondolok vissza- de nem buzgó imáim miatt. Ugyanis ott ismerkedtem meg a nemesi világ ifjú és ártatlan virágszálaival, akiket lelkiismeret-furdalás nélkül vittem bűnbe. A mise unalmas pillanataiban cinkos kis tekintetek váltották egymást, s távozáskor már titkos üzenetek susogtak a levegőben. A bejárat fölötti szigorú isten szemet figyelmem kívül hagyva váltak a neves genovai családok örökösnői hálótársammá. Itt kaptam tőlük piruló ígéretet arra, hogy az éjszakát velem töltik. Aztán ártatlanságuk kegyetlen gyilkosává váltam azért, hogy a szombatot barátaim és kuzinjaim körében megint egy tengerparti kis kocsmába tölthessen, ahol mindent magadó szemérmetlenséggel hajoltak ölembe a falú kurtizánjai –a parasztok szegény sorsú leánygyermekei-, hogy vasárnap reggel legyen kit kiűzni szobámból.

A villa ötszintes épületének zegzugai alkalmasak voltak minden csíntevésre, amik kitöltötték gyermekkoromat, s melyekből aztán a komoly vétkek nőttek ki. A rengeteg szoba és szalon, terpeszkedő, súlyos bútorai kézzel festett virágmintáikkal arra épp alkalmasak voltak, hogy kártyázásaim során tétet vagy eszetlen fogadásaim alkalmával zálogot képezzenek. A kastély perzsaszőnyegei és faragott tükrei így kezdetek el tünedezni, de mindenki szemet hunyt az efféle kis szórakozásaim fölött, hisz én voltam a legkisebb gyermek, ráadásul az egyetlen fiú. Hatalmas vagyon, s nagyhatalmú név csapongó várományosa.

Bízvást állíthatom, hogy tetszett az élet, amibe beleszülettem, és bűntudat nélkül kiéltem minden gyönyörét. A tudás, melyet távoli tanítók neveltek belém, csak a tökéletes képmutatás mesteri maszkjához volt fontos, de hamar megtanultam, hogy az embereket igazán az arany készteti térdre, ami köpenyem sarkából kicsusszan. Unottan hallgattam mestereimet, miközben a latinlecke deklinációi helyett szerelmes leveleket írtam,- szép szavakat egy többször megcsalt kedvesnek.

A jólét és a fényűzés elememmé vált, környezetemtől megtanultam osztályom legalapvetőbb szabályait: az alattunk lévők megvetését, azok eszközként való tekintését, mindenki kihasználását -ha a szükség úgy kívánja- önérdekű céljaim miatt.

Mindezek tudatában megérthető, milyen elragadtatással fedeztem fel, hogy a világ mit sem változott, s ugyanaz az önző szellem uralja az elit tudatát, mely a gazdagságból táplálkozva elhomályosítja a valódi értékek fényét. S tulajdonképpen az anyagiasságon és az élvezeten kívül minden megszűnik fontosnak lenni. Mit sem számítanak az érzelmek. Ez a törvény pedig kitűnően beleillik mostani létembe is, mivel az éjszaka felfalja az elérzékenyülő gyengéket.

Az egyik játékgép hangos csörömpölésbe kezd. Nem kell, hogy hátraforduljak, anélkül is tudom, hogy valaki épp most pakolja tele kifejezetten nyeremények számára fenntartott papír dobozát. A sok zseton árulóan csilingel. Sunyi kis dallamukon keresztül hallani, miként nevet a pár, miközben belemarkol a pénz-halomba. A nyerés mámorában el is felejtik az elmúlt szerencsétlen órákat. Pedig megjegyzem, nem nyertek többet, mint amennyit eddig eljátszottak.

Figyelem őket minden este, amióta itt vagyok. Együtt érkeztünk a városba, mi több, még a szállásunk is azonos. Ugyan az a pazar hotel díszes épületek gyűrűjében, rögtön a kaszinó mellett, amitől csak egy hatalmas park választja el.

Amikor bejelentkeztem, a recepciós meg volt győződve, hogy egy lehetek az európai milliárdosok közül, és tévedhetetlen megérzése azt súgta, hogy ha mást nem biztosan az angol lordok-házának tagja vagyok. Magamban jót kuncogtam fölösleges hajbókolásain, és azon, hogy valójában nem szórakozott világjáró mágnás vagyok, hanem hazatérő vándor. A recepcióst bizonyára modorom csapta be. Mindig meg tudtam válogatni a szavaimat. Tanítóim az illem legszigorúbb szabályai szerint próbálták rendszerezni életemet –ámbátor minduntalan megszöktem figyelő tekintetük elől, hogy az erkölcsi hanyatlás kéjjel kikövezett útjára léphessek. Csak a mértékletességet nem sikerült elsajátítanom, bevallom, még eljátszani is képtelen vagyok. A személyünket túlbecsülő hencegés és dicsekvés azonban mindig a kedvencem volt. Ezért sem fordultam el az emberektől. Ezek a tulajdonságok valamiképp az ő sajátjaik. Köztük maradtam hát, s amikor választanom kellett remete élet és fény között, én a csillogásba léptem. Itt vagyok a világnak. Mindig is emberek közt jártam, nagyvárosokba utaztam. Mámorban való esendőgém –melyhez az úri lét szoktatott- lehetővé tette az elvegyülést. Hisz mind gyengék vagyunk, ha hajlamainkról van szó. Mindenki itt körülöttem, meg én is. Ez köt össze minket. Mindössze van, aki titkolni próbálja, van, aki feledné, van, aki megpróbál kilépni belőle, de csak ez a gazdag réteg vallja be nyíltan, hogy mindnyájan bűnösök vagyunk. Ők szentül hiszik, hogy ez a tudat természetes kéne, hogy legyen, hiszen a pénz mindenre feljogosít. Végső soron itt lelem meg a fő azonosságot velük.

Így eshetett meg, hogy jelenlétem nem zavart senkit. Még ezt a párt sem, akik akkor este, közvetlenül utánam léptek be a hotel ajtaján.

Én azonban, rögtön kinéztem őket. S most a nyerés mámorába feledkezve, nem is tűnik fel nekik, hogy közeledek hozzájuk. A nő egy pillanatra rám tekint, de aztán elkapja a fejét. Most még az én sokat sejtető szemeimnél is fontosabb a pénz. Elvégre, csak egy idegen vagyok…

Belekarol a férjébe, és a váltó-pulthoz húzza. A férfi fanatikus ragaszkodással öleli a papírdobozt. Ámuldozó, irigy tekintetek követik őket. A tömeg megsűrűsödik a pár körül, szinte átölelik őket. De kiválik közülük valakii: egy fiú. Szürke öltönyt visel, valamilyen harsány nyakkendővel. Az én ízlésemnek kissé pikáns,…bár, ő hordja. Már kinézetre férfi, de orcáin még ott virít az ifjúság. Már örökre ott is marad…

A figyelmem elterelődik a párról. A fiú felé veszem az irányt. A tömeg komiszul az utamba kerül. De a fiú észre vett. Hosszasan rám néz, és én viszonozom. Vár rám.

Odaérek mellé. Állunk egymással szemben. Kétértelmű némaság keletkezik, s egyikünk sem akar gyilkosává válni. Inkább csak figyeljük a csöndet. Megtehetjük, van időnk rá. Ezt ő is tudja.

- Mi hír Angliában? – kérdezem végül.

A fiú egy darabig még nem válaszol. Nem tesz mérgessé. Mint említettem, a perceink végtelenek is lehetnek akár. Fölösleges kapkodnunk. Végül, mégis megszólal:

- Az udvar köre egyre inkább unalmasabbá válik. Elcsigázott, vánszorgó etikett próbál még egy-két konzervatív vérén életben maradni. Mesterkélt rostja ez már csak annak, amit együtt tapasztaltunk. És a lovaspólók…! Kimerítő pletykák minden egyes mérkőzés után. Tudod, hogy vonakodom az efféle szórakozáson élősködni.

Nevetés tör ki belőlem, és a fiú vállára teszem a kezem:

- Igen. Ez az egyetlen hátrányod. Sohasem tudtad kihasználni a csőcselék fecsegését. Pedig micsoda fegyver..! Úgy illene, hogy vonakodás nélkül élj vele.

Ő is elmosolyodik. Sokkal szelídebben, mint én, de azért látszik a jókedve.

- Erre tanítottál. Mint ahogyan belém oltottad a nemesség iránti szenvedélyes vonzalmat is. Nem feledem sosem szavad: „Minő csábító öröm kezünkben tartani a szennytől átitatott aranyat”.

- Kitalálom: ez hozott ide most is.

- Pontosan, mester. Látod ott azt a párt- és a pult felé nézett. Követem a tekintetét, ami épp az általam kiválasztott férfin és nején függ- Bennük van minden- folytatja áhítattal, és nem veszi le szemét a nőről- Dover híres, fehér sziklái óta követem őket. A férfi egy neves família ivadéka. Soha nem kellett dolgoznia. Kerültették vele a munkát, és eltoltak útjából minden nehézséget. Az iskoláit egy Cambrigeben végezte. Mikor hazatért, már kiválasztották számára a megfelelő menyasszonyt. Nem szeretik egymást. Külön utakon járnak. Azonban a büszkeség és a kevélység hatására, hagyják bilincsbe verni magukat. Képesek életüket vaspántok között élni, valódi érzelmek nélkül, feltéve, ha kalitkájuk aranyból készül. Mindazonáltal, regényes álmok foglyai, ami mögött nyomorult életük gyenge szikrája lappang, mit fellengzőséggel próbálnak meg életben tartani. Ha kapálóznának sem szabadulnának: leigázva, megbilincselve, -ők már a vagyon rabjai.

Visszafordulok a fiú felé. Sejtelmes tekintettel nézem, ahogy a fiatal párt bámulja. A szemében éhség csillan, de arcán a türelmes vadász erényes vonása.

Ő is ilyen volt egykoron. Pont, mint én, pont, mint ők: ittuk a nemzet vagyonát, a családunk hírnevét, a pénzt, az örömöket. Tudom, nagyon is jól tudom, mit remélt találni annak a párnak a vérében. Azt, amit én is kerestem: Önmagamat. Egykor volt lényem egy darabját. Az arisztokráciát.

- Fiam, fiam: nagyon is jó tanítvány vagy…