- Jön a busz! – mondtam fáradtan, a mellettem álló húgomnak, s közben reménykedtem magamban, hogy felférjünk rá, s legyen ülőhely is. Bár tudtam, hogy az utóbbi nem fog megvalósulni péntek délután lévén, mégis játszottam a gondolattal.

Miután megállt a busz, mindenki tolakodva elsőként akart feljutni rá, azonban szokásunkhoz híven mi ketten, a testvéremmel voltunk az első felszállók. Míg a húgom jegyet vett, én hátra mentem, ülőhely után nézve. Nem úgy tűnt mintha maradt volna szabad hely, ám egyszeriben a hátsó bejáratnál levő széken megláttam egyet.

Egy fiú foglalta a táskájával a helyet, aki mellesleg hónapok óta tetszett nekem, s akárhányszor megláttam, mindig rá kellett néznem, annyira magával ragadó volt. Dilemmába voltam: mellé üljek, vagy sem!? Általában nem szoktam fiúk mellé ülni, nem mintha tiltaná bármilyen írott, vagy íratlan szabály, egyszerűen csak belül úgy éreztem, nem engedhetem meg magamnak! Úgy döntöttem némi habozás után, hogy megkérdezem tőle szabad-e az ülőhely. A válasz nem váratott magára, helyeslően bólintott; a táskáját eltette a másik székről, és beljebb ült.

A busz még állt, hisz sorba szálltak fel az emberek, amíg maradt egy kis hely is, s én úgy döntöttem még nem veszem elő a könyvet, hogy olvassak, de egyre jobban zavarban voltam, s egy gyors mozdulattal előkaptam, és látszólag belemélyedve, olvasni kezdtem. 4-5 sornál tovább nem jutottam, ugyanis a mellettem ülő hirtelenjében felsóhajtott, s én önkéntelenül is a szemébe néztem, s ő az enyémbe. Gyorsan elkaptam a tekintetemet, s merengve az ellenkező irányba néztem, s közben elégedetten mosolyogtam.

Sütött a nap, s tavaszias idő volt, kedvem lett volna hosszas sétákat tenni a Balaton-parton, s elmélkedni. Szabadnak éreztem magam, minden kötöttségtől mentesen, s már-már kitörni lett volna kedvem, ha nem ebben a helyzetbe vagyok.

Közbe-közbe belenéztem a könyvbe, ami előttem volt, de nem tudtam arra koncentrálni, amit olvasok. A fiú az út alatt hol az ablakon nézett kifelé, hol pedig, az előttünk levő átlátszó-műanyag üveget nézte, ami mellesleg a rásütő nap miatt tükörként szolgált.

Körülöttem 2 huszonéves srác beszélgetett, s őket hallgatva meredtem magam elé, mígnem a mellettem ülő srác meg nem mozdult. Kíváncsi voltam mit csinál, tudtam, hogy nem száll le, mégis felénéztem. Csak a táskáját rakta le az öléből, s mikor ezt a művelet sikeresen végrehajtotta, kezét álla alá rakva, hosszan nézte az ablakon kívüli tájat. Ránéztem a „tükrön” keresztül, s nem olyan arckifejezést láttam, mint aki a táj szépségeimben gyönyörködne, vagy félig az alvás állapotában lenne, éppen ellenkezőleg, éberen nézett, s tudta, hogy nézem őt. Kicsit el is fordította a fejét, hogy megbizonyosodjon róla, s én védekezőn a könyvre tekintettem. Már 10 percre nem lapoztam, ezért gyorsan korrigáltam ezt a hibát, s kicsit megkönnyebbülve ültem tovább.

Már csak egy megálló, és leszáll! – nyilalt belém a felismerés! A könyvet elraktam a táskámba, s vártam mikor szólal meg, hogy engedjem ki. Izgatott voltam, de egyszeriben boldog is, hisz teljesült az egyik kívánságom. Mellette szerettem volna ülni egyszer, s beszélgetni vele, s bár ez utóbbi most nem következett be, idővel lehet, hogy meg fog történni.

Lassan készülődni kezdett, s táskáját igazgatta. Gondoltam felállok, és kieresztem, még akkor is, ha nem szólt. Mikor ez megtörtént kedvesen megköszönte, én pedig egy „szívesen”-el zárva a történteket, beültem a helyére, s magam mellé engedtem a testvéremet. Míg nem szállt le a buszról, felváltva nézegettük egymást, s örömmel a szívemben nyugtáztam, hogy milyen kedves ez a fiú.

Hosszú percekig némán bámultam a fényárban úszó tavaszi tájat, s az elégedettség érzése töltötte meg szívemet. Tudtam, hogy el fog jönni ez a nap, s örültem neki, hogy reményeim nem hagytak el!

Lehunytam szemem, s mosolyogva szunnyadtam el.