„Isten számolja a nők könnyeit.” – olvastam valahol, valamikor.

Miért sírnak gyakrabban a nők? Miért így reagáljuk le a történéseket? Miért sírunk örömünkben? Miért, ha boldogok vagyunk? Miért, ha meghatódunk, ha fáj valami, ha megbántanak, ha elszomorodunk?
Miért vigasz a sírás? És ha tényleg az, akkor miért rejtjük el az arcunk? Miért szégyelljük mégis a könnyeket?

Talán, mert értékes igaz gyöngyök, lelkünk óceánjának mélyéről.

De akkor miért vigasztalnak mások úgy, hogy ne sírj, vagy hogy nem érdemli meg senki a könnyeid, mert aki megérdemelné, az nem késztet sírásra?

Én mindig érzékeny voltam. Sírtam óvodás koromban a délutáni alvás előtti mesén, sírtam kisiskolásként az anyák napi ünnepségen, sírtam dalokon, filmeken, könyveken, verseken, sírtam, ha kudarc ért, ha elveszni látszott a remény, de sírtam a magyar Himnuszt hallgatva is büszkén-boldogan.

És persze sírtam férfiak, kapcsolatok miatt is.

Egy barátnőmmel beszélgetve jutott eszembe a kérdés, hogy vajon ilyenkor mit siratunk?
Önmagunk sajnáljuk? Az összetört álomvilágunk? Esetleg az elszalasztott, ki nem használt lehetőségeket? A meg nem adott esélyt?
Miért hiszik a férfiak, hogy a nők olykor ok nélkül sírnak? Miért gondolják, hogy ez a fegyverünk? Sőt, tovább megyek, miért tartják zsarolásnak?

Hiszen ha egy nő számára nincs más kiút, akkor kérés és kérdés, viszonzás és válasz nélkül, titokban szórja szét a sós gyöngyszemeket.

A nő szépsége a szemeiben tükröződik. Egyetlen átlátszó, arcon legördülő, titokban ejtett csepp többet mond minden szónál. És nem az a baj, hogy nem látja ezeket a könnyeket, az, akiért hullnak, hanem, hogy fogalma sincs, mennyi kimondhatatlan érzés csillog bennük, amit aztán elnyel a zsebkendő vagy a kispárna.
 
Sírni jó, sírni szabad, sőt kell is. Felszabadít, megtisztít, szeretettel is feltölthet, ha nem fájdalmunkban sírunk.

A fájdalom, mint minden negatív érzés a félelemből fakad. A félelem pedig megköt, bezár, elrejt, visszahúz – árt.
A szeretet viszont megnyit, kiterjeszt, felemel, megmutat, megtart – gyógyít.

Azt mondják a bölcsek: táncolj úgy, mintha senki sem látna. Én azt mondom minden nőnek:
szeress úgy, mintha nem fájna a csalódás!

(2005-03-29)