A Kis Rózsaszín összehúzta magát az öreg platán odvában. Érezte, hogy valami megkeményszik benne, és csak tekeri, tekeri maga köré, mintha, így akarna láthatatlanná válni.
- Ilyen a bánat! -sóhajtott erőtlenül a Kis Rózsaszín. - Csak nő, növekszik, egyre keményebb, közben mégis láthatatlan marad. Mintha megbűvölne, én engedelmesen beburkolom magammal, és majd mozdulni sem tudok, olyan súlyos lesz bennem. Jaj, bárcsak találnék valami vigasztaló gondolatot, mielőtt végleg elnehezül minden, ott belül! 

- Nocsak! Nocsak!- kúszott be egy résen a Füstkarika. - Mily szomorú hang, e napfényes délután!
A Kis Rózsaszínnek nem volt kedve beszélgetni. Ő, csak egy vigasztaló gondolatra várt, nem egy ilyen undok Füstkarikára. Egyébként is zokon vette, hogy valaki hívatlanul bekúszik az ő rejtekes helyére.
- Ha napfényes, hát napfényes. Kívül tágasabb! - vetette oda gorombán.
- Ó, igazán nem akarok zavarni! - szólt nyájas hangon a Füstkarika, és leült  középre.
- Akkor, akár el is mehetnél! Szeretnék egyedül lenni! - nézett rá haragosan a Kis Rózsaszín.
- Ó, elmegyek, ne aggódj! De ha már igy összefutottunk, el is mondhatnád, mi bánt. Talán segíthetek.
- Nem kell segítened! Mindenki, aki segít, előbb-utóbb eltűnik.
- Az élet már csak ilyen! - felelt vidáman a Füstkarika, és fújt egy nagyot a levegőbe. - Összefutnak a színek és különválnak, hogy aztán más színekkel fussanak össze, és váljanak külön ismét. Ettől olyan színes a világ! -és felkacagott.
- Cinikus vagy! - mondta szánakozva a Kis Rózsaszín.
- Te, pedig, bánatos. Ki nem állhatom a bánatos színeket!
- Akkor minek vagy itt? -kérdezte sértődötten a Kis Rózsaszín.
A Füstkarika most egészen közel hajolt a Kis Rózsaszínhez, és olyan hangon, mint aki tréfál a fülébe súgta.
- Mert kíváncsi vagyok.
-  Hát, ha olyan nagyon kiváncsi vagy, az a bajom, hogy a Nagy Szürke önzőnek nevezett - tört fel a Kis Rózsaszínből a bánat, és maga is meglepődött, hogy kimondta.
- Értem! - felelte könnyedén a Füstkarika, és keresztbe tette a lábát a széken, amit maga alá fújt. -Divatos dolog manapság önzőnek nevezni a másikat!
A Kis Rózsaszín kezdett örülni az undok Füstkarikának.
- Azt mondta, semmit nem tudok a szeretetről és önző vagyok! -folytatta tovább a Kis Rózsaszín. Pedig én csak elmentem a Lila Köddel megnézni az Elveszett Pillanatok Birodalmát. Ültünk a sziklán, és néztük a buborékokat, és tele voltam mindenféle szép gondolattal. Akkor, úgy éreztem, az egész világot szeretem!
- Na, igen, igen! Az egész világot szeretni csak akkor lehet, ha szép gondolatokkal festik tele a színeket - bólogatott a Füstkarika, és mindenféle furcsa ábrát fújt a levegőbe.
- A Nagy Szürkét is szeretem, de ő ezt nem érti! Ő olyan más!
- Hjaj, kedvesem, minden szín olyan más! Ebben nincs semmi rendkívüli.
- De a Lila Köddel olyan könnyű volt! Jónak éreztem magam vele.

A Füstkarika figyelmesen hallgatott. Tudta, hogy a Kis Rózsaszínnek most egyedül kell megtalálnia a gondolatot. A gondolatot, ami csak az övé. Ami segíthet neki, hogy ne legyen bánatos.
- Ha valaki jónak érzi magát, akkor nem lehet önző, mert önzőnek lenni gonosz dolog. Azt, éreznem kellett volna! -töprengett tovább hangosan a Kis Rózsaszín.
- Nehéz ügy! Nehéz ügy! - füstölgött tovább a Füstkarika, csakhogy mondjon valamit.
- Nem lehet úgy szeretni, hogy mindig mindenkire gondoljunk, mert akkor elvesznek a szép gondolatok.
A Füstkarika elégedetten mosolygott és kis szíveket kezdett eregetni a platán odvából kifelé.
- Csak az nem bánt meg senkit, aki nem szeret. 
A Kis Rózsaszín érezte, hogy az a kemény, ami ott volt belül, egyre kisebb és kisebb lesz. Már nem húzta maga köré. A Kis Rózsaszín egyre vidámabb lett. 
- Muszáj örülni, hogy szeretni tudjunk! -kiáltotta boldogan -Megyek és elmondom a Nagy Szürkének! Igenis, tudom mi a szeretet: amikor szép gondolatokkal festik tele a színeket!
- Örültem a szerencsémnek! - intett a Füstkarika távozóban.
- Ó, részemről a szerencse, hogy bejöttél ide hozzám! kúszott utána a Kis Rózsaszín. - Bocsánat, hogy olyan goromba voltam.
- Együtt minden könnyebb! A fontos csak az, hogy sikerült megtalálnod a gondolatot, ami segített. Különben pedig, bizonyára van olyan, hogy önző a szeretet, de azt nem szeretetetnek hívják. Mert nem lehet önző az, amitől a világon életre kelnek a színek! Az egyszerűen csak szeretet. Se nem önző, se nem önzetlen. Csak úgy van.

A Füstkarika szétoszlott, mintha nem is lett volna, a Kis Rózsaszín pedig elindult, hogy egy kis örömet vigyen a Nagy Szürke életébe.