Olvasom Schäffer Erzsébet "Egyszer volt" c. könyvét - ott leltem erre a rövidke történetre. S ez keltett bennem néhány gondolatot.
"A haidák, egy indián törzs, halásznép. Abból élnek, amti a víz ad. Ezért az életük feltétele, hogy az eszközeik, a varsájuk, a csónakjuk rendben legyen. Van is egy törvényük, ha valakinek tönkremegy a szerszáma, a közösség azonnal segít, csinálnak új csónakot, varsát, amit kell. A haidák közt, ha főbenjáró bűnt követ el valaki, az a büntetése, hogy összetörik a csónakját, a varsáját, minden halászó szerszámát. Ez a törvény. Ám ebben a pillanatban életbe lép a másik törvény, mely szerint akinek tönkremegy az eszköze, annak segíteni kell, hiszen éhen hal. A többiek fel is sorakoznak, megcsinálják, viszik az új csónakot. A bűnös haida ezen úgy megilletődik, hogy köszönetképpen ajándékokat kezd készíteni a törzsbelieknek. Azok meg meglepődnek, elfogadják az ajándékot, dicsérni kezdik, milyen figyelmes ember a földijük. És ők is készítenek neki ajándékot. És halásznak tovább."
Hát, nem szép ez? Hol van ettől a mi civilizált világunk? A törvényeket mi is megszegjük, és az esetek jó részében ki sem derül. Megmarad a csónakunk és halászhatunk tovább a zavarosban. Ha mégis úgy alakul, hogy elveszik tőlünk a szerszámot, profilt váltunk, hisz’ mi mindenben olyan jók vagyunk. Vagy ha mégsem, s ott állunk munka nélkül, elárvultan – ugyan, ki fog nekünk segíteni? Hiszen haida egy sincs a közelben. Ha mégis ránk talál valaki, először is egyből gyanakodni kezdünk: vajon mit akar ez tőlem? Mert hogy önzetlenül nem akar segíteni, az biztos. Ha hagyjuk magunkat, akkor pedig ott az elkötelezettség érzése: hogy fogom én ezt meghálálni? Arról nem beszélve, hogy mindenki más is gyanakszik és a hátunk mögött kibeszél. Minket is, akik megbuktunk s most más hátán próbálunk visszakapaszkodni, s azt is, aki segít: nyilván valami hátsó szándéka van, hiszen mégsem egy haida, hogy csak úgy önszántából, minden ellenszolgáltatás nélkül nekiálljon csónakot készíteni nekünk.
Hogy miért írtam le mindezt? Mert elirigyeltem a haidáktól a természetességüket. Hogy képesek a dolgokat úgy látni, ahogy azok vannak. Nem néznek mögé, nem kombinálnak, nem tételeznek fel – csak elfogadják, befogadják a dolgokat. Nem tudom, mi képesek vagyunk-e erre. Sőt, azt sem tudom, én magam képes vagyok-e rá. Félek, hogy nem. Majd talán a következő életemben, ahol ha lehet, haidaként fogok újjászületni.
Uff, én beszéltem.