Falu végén, erdő szélén
kedves család lakik békén
papa, mama, s lányuk, Bori,
Bodri kutya, a kunkori.

Rendben menne minden dolog
házuk népe lenne boldog,
ha a Bori jámbor lenne,
más dolgával nem törődne.

De a Bori nem az' fajta
nem oly jámbor, mint az anyja
ki-ki tekint kapun túlra
el-el kószál országútra.

Mindent megnéz, tudni akar,
meg is kérdez mindent hamar -
hogy mi az a mind, lássuk, íme,
min mosolyog Bori szíve.

Kérdezi hát kicsi Bori:
"Szomszéd néni mér kövér?
És a Pali mér zsugori?"
Kérdezi a kicsi Bori.

"János bácsi, Kovács gazda,
Mér mentek ők későn haza?
Arcuk piros, orruk dagadt,
Hát kabátjuk, az hol maradt?

Szomszéd Julcsa mér rikácsol?
És az ura mit kopácsol?
Disznóólat, akasztófát?
Mire szánja szegény Julcsát?"

Iskolából hazatérve
kérdéseknek nincsen vége:
"Kétszer kettő miért húsz?
Csuklik-e a csuklós busz?"

Anyja inti szépen-csendben:
"Bori lányom, édes lelkem,
ne törődj az utca-néppel,
végezz inkább a leckéddel!"

De a Bori, jaj, nem érti
egyre csak az utcát nézi
maga dolgát hanyagolja
tankönyveket félre rakja.

"Meglásd, Bori, nem lesz így jó,
kiszólít majd a tanító
mit mondasz el feleletnek,
ha komolyan megkérdeznek?"

Bori arca mosoly-széles
tudván, hogy ő sose vétkes
szereti az anyja-apja,
kiszalad hát az udvarra.

Bodri kutya a nyomába'
együtt mennek az utcára
éppen jön a Kovács gazda -
most pedig nincs cipő rajta.

Bori szája tátva marad,
Kovács gazda hogy elhalad
nincs ideje soká nézni,
szalad nyomban megkérdezni:

"Megint láttam Kovács gazdát,
hol hagyta el a topánját?
mi lesz, hogyha számon kérik,
Marcsa keze mind elérik?"

Anyja nézi kedves szemmel
anyai-nagy szeretettel
kezét tárja Bori felé
pletykás lányát megölelé...