... újra elértünk egy állomást
a vad rohanás lecsendesült,
a zúgó ár tóvá szelídült -
üljünk le és pihenjünk,
mert most az az idő van,
kedvesem
s aludjunk is, ha kell,
hogy ha majd újra elindulunk,
legyen erőnk kergetni egymást,
futni, játékosan,
elbotlani egy fűszálban,
hogy utolérj
és felsegíts...
hogy legyen erőnk
nevetni,
sikoltani,
ölelni,
s újra megpihenni...
lebegjünk a csendben
egymás mellett,
mozdulatlanul,
vágyak nélkül,
mint két barát,
ki egymásra talált...
nincs éjszaka,
nincs sötét
látjuk egymást
foghatjuk egymás kezét,
de - most - nem úgy,
mint régen,
mert úszni kell
a fénylő térben,
hogy majd legyen erőnk
egymásra,
egymásért,
a vad rohanásokért,
hogy ha majd a tó
zuhatagba torkoll
s újra elkezdődik
a szikrázó küzdelem,
ha újra tombolni fogunk
és száguldani,
kergetni vesztett álmunk
s álmodni a valót...
most pihenjünk, kedvesem
beszélgessünk mindenféléről,
mint a hajós nép,
ha végre kikötőbe ért
legyenek napjaink hétköznapok
játsszuk azt,
hogy minden ünnep elfogyott
s újra csak soká leszen -
ugye, milyen jó
kicsit megpihenni, kedvesem! -
peregjenek a percek, órák, napok
szürkén,
közömbösen,
kedvesen -
most nem történik semmi köztünk,
csak az, hogy itt vagy velem...
milyen szép minden!
milyen szép vagy - s én is!
milyen jó a nyugalom!
tudom, te is így gondolod
s így teszed
mikor arcod felém fordítod...
sétáljunk együtt
lóbáljuk kezünket,
mint szabad emberek,
kik csak barátok,
nem szerelmesek,
vegyünk nagy levegőt
nyújtózzunk ki,
ahogy jól esik,
mert pihennünk kell...
s ha séta közben
(mégis!... igen!)
egymásra nézünk,
ha egymás fele lendül léptünk,
beléd karolok, hogy vezess,
(s közben arról álmodom, hogy szeress!)
mert így könnyebbek a léptek
mert veled mindig messzebbre érek...
jó melletted,
jó látni téged,
jó tudni, hogyha majd eljön az idő,
feléd nyújtott kezem
valóban eléred
s megfogod erősen,
hogy el ne sodródjunk
egymástól,
mint régen...
jó tudni, hogy létezel,
jó tudni mindent,
mert te nemcsak szív vagy,
hanem értelem,
a Teljesség nekem...

majd, kedvesem...

majd lesz minden,
sőt, több, 'miről álmodunk,
de ahhoz erő kell,
hogy megtalálva utunk
rá tudjunk lépni
együtt,
egyenlő eséllyel,
szívvel,
ésszel,
szenvedéllyel...
s tudjunk is menni az úton
a meleg-bársony porban
Tündérfák között,
hegyen-völgyön,
buta göröngyön,
s ezer akadályon át
egyre szebben,
egyre erősebben,
egyre együtt,
egyre addig,
míg a Fénybe lépünk
s ott elérjük
Tündérország bűvös kapuját.