amíg még fakuló emléke éget,
amíg még naponta beveszed az ellen-mérget,
reggeli kávéddal magadba szürcsölöd...
s életlen ollóval ölöd,
a tőle kapott rózsát,
míg az rozsdát
nem hány...
mondd! hány
alkalmon kaptad magad rajta,
hogy épp "nem rá gondolsz"... és mégis.
átestem rajta én is.
a rózsa tüskéit simára vagdaltam
életlen ollómmal,
s futni próbáltam
megrakodva ólommal...
te még sorsdöntő pillanatot vársz!
nagy találkozást!
tágrazárt karokat!
rácsodálkozást!
de... addig, míg te álmodod az életed,
s nem az életed álmod meg téged,
addig csak önámítás hinned,
hogy nem kavar fel a szélcsend.
az áhitott rend
akkor jön majd el,
mikor először felejted el
bevenni az ellenmérget...
ő meg észrevesz téged
a tömegben, elindul
feléd. s szívedben nem dúl
a megszokott harangjáték,
mert a szerelem átka-
átkarol... utolszor magához szorít,
majd némán a füledbe ordít:
elmúlt. |
