Tavasszal a lányok, megannyi nyiladozó szirom
Ősi, szellő-hajlongásuk leírni sem bírom
Sóhajtva várnak színpompás rétek lágy ölén
Szemük barna dió, mocsár zöldje, s tiszta, kék kökény

Halovány mosolyuktól erőtlen, haldokol a Nap
Megigéz, mire csak rátekint’nek: bizony embert, s vadat
Olyan jelenlétük, hogy minden gondolatot elterel
Ami fontosnak tűnt addig, az igazán nem is kell

Mikor muzsikával zendülő virágoskertbe lép
S megfeledkezve magáról mondja: be szép…!
Körülbódítja kankalin erős, hűs-párás illata
Szívét ifjonti vadregénybe vonja hívó dala

Ilyennek vágyja ma-holnapját a férfiember
Csak szavával még elütné, hát szólni nem mer
Tán eltüntetné a ködként ragyogó varázslatot
Emlékké téve, mikből oly sokat őriznek tegnapok

Hát szembehunyva áll csak, s hagyja, hogy átjárja
A vadvirágok gyönyörűséges jelenléte, bája
Kiknek illata megnyugtat, ha távolság jő közel
Simogató csókjuk szorosan, s féltőn átölel

S kik sóhajtva várnak színpompás rétek lágy ölén
Szemük barna dió, mocsár zöldje, s tiszta, kék kökény
Tavasszal a lányok, megannyi nyiladozó szirom
Ősi, szellő-hajlongásuk leírni sem bírom

2008-03-12