A szögesdrótba szúródott madár szeméből patakzott a könny. Még élt, amikor odamentem hozzá. Dobogott a kis szíve, ahogy a kezembe vettem átázott testét. Megpróbáltam kihúzni a mélyen belé fúródott rozsdás szöget. Minden erőmet össze kellett szednem. Mikor végre sikerült, sűrű folyamokban zúdult le a vér a karomon. Kiszenvedett. Félelem fogott el. Hirtelen azt se tudtam, mit tegyek. Gondoltam, meg kellene adni neki a végtisztességet. Egy csipkebokor aljában kezemmel kis gödröt kapartam; oda ástam el.
A parkon átmenve mit sem sejtő, önfeledt gyerekeket láttam, amint vidáman játszadoztak, birkóztak egymással. Felhő árnyékolta be a napot. Később egy ismerősömmel futottam össze. Elújságoltam neki mi történt.
- Úgy kellett neki! Megérdemelte! Ezekkel a madarakkal csak a baj van! Nekem is ott énekelnek egész reggel az ablakom előtt! Nem tudok aludni tőlük!
Ezzel kézen fogta szőke hajú kisfiát, és már ment is. Hátra sem nézve. |
