| Kocsisné Seres Hajnalka (Manócska)
Egy csodás nyári estén...
Egy csodás nyári estén a homokos tengerparton üldögélek éppen és nézem a csodás Naplementét. Kiskorom óta mindig ez volt az álmom, hogy egyszer elutazhassak egy tenger mellé és onnan nézzem a Naplementét, ami most az idén valóra vált. Még sose volt ilyen szép nyaram, igaz eddig nem is mentem nagyon sehová se. De most sikerült annyit össze spórolnom, hogy elutazhattam erre a csodás helyre. Már jó egypár napja itt vagyok, ezért sajnos lassan
eljön az ideje a szabikám végének. De itt és most elhatározom, hogy majd jövőre is eljövök ide... Nem tudom miért, de valahogyan vonz ez a hely, van benne valami különlegesség, amitől nem tudok elszakadni. A nyaralásom alatt
már teljesen lebarnultam, szerintem otthon rám se fognak majd ismerni. Találtam tengeri csillagocskákat, kagylókat is... Esténként is sokat jártam ide vissza. Leültem a homokra és onnan néztem a fénylő csillagos eget.
Megpróbáltam megszámolni, de eddig még sose sikerült. Tudom, hogy nem lehet, mert rengetek csillag van az égen, de nekem ez még olyan új. Ahol lakom, ott szinte alig lehet látni csillagokat a sok városi fénytől és persze
esténként, inkább már aludni szoktam, mert elfáradok az egésznapi munkától. A nagyszüleimnél más volt a helyzet. Ott órákig néztem az eget és sokszor ott talált a hajnal is... Azokat a nyarakat sose fogom elfelejteni, mert
akkor mindig boldog voltam és vidámka. De amikor vége lett a szünidőnek és vissza kellett utaznom a szüleimhez, mindig szomorka voltam s boldogtalan. A barátaim a könyvek voltak, a játékaim és a levelezőtársaim. Mert igen,
nagyon szerettem levelezni velük. Ők voltak az én barátaim, testvéreim, akiknek elmondhattam, leírhattam szinte minden bánatomat s örömömet is. De már felnőttünk s alig maradtak meg a levelezőtársaim. Igaz még írunk
egymásnak, de már nagyon ritkán. Hiányoznak azok az évek, mikor sokat irtunk egymásnak, de jól tudom, hogy már mindenki nagyon elfoglalt és alig van rá idejük. Sajnos nekem is alig van. Most is rengeteg munkát hagytam hátra, de most az egyszer úgy döntöttem, ha törik-ha szakad, igenis elmegyek nyaralni. Ki tudja, hogy máskor lesz-e rá alkalmam... Úgy érzem, hogy nagyon jól tettem, mert nagyon jól érzem magamat és bárcsak sose érne véget a szabikám. Igaz egy picikét magányos vagyok, nincsenek barátaim,egyedül vagyok. Végülis nem bánnom, igyis jól érzem magamat. Már kiskorom óta hozzászoktam, úgyhogy... Hirtelen eszembe jut, hogy mit is hallottam valamelyik nap a helyiektől. Azt mondták, hogy amikor megy le a Napocska, akkor be kell hunyni a szememet és egy olyan dologra gondolni, ami szeretném, hogyha megvalósulna. Szeretnék hinni ebben a kis babonában, ezért gyorsan behunyom a szemeimet és egy csodálatos dologra gondolok. Remélem, hogy teljesülni fog majd... Kinyitom a szemeimet, mert egy édi kiskutyuska jött ide hozzám. Nézem s keresem hol is a gazdája, de nem látom sehol. Beszélek hozzá, simogatom s lefekszik mellém. Hirtelen egy hangra leszek figyelmes s a kutyus boldogan elszalad a hang irányába. Hát, meglett a gazdid kedves kutyuskám, örülök neki -mondta a kutyuskának, aki már messze jár... Újra behunyom a szemeim s érzem, ahogy a szél fújja arcomat, hajamat... Bárcsak mindig így lehetne, de márcsak pár nap és mennem kell haza. Lassan elkezdek szedelőzködni s indulok vissza szállodába. Mikor arra leszek figyelmes, hogy az előbbi édi kutyuska, újra hozzám szaladt. Megsimogatom s mondom neki, hogy menj vissza a gazdidhoz, aki biztosan már nagyon keres. De megse mozdul, csak picinyke nyelvét kidugja és mosolyog közben. Leguggolok mellé, megsimogatom, majd elindulok és a kutyuska jön utánam. Egyre mondom Neki, hogy kérlek menj vissza a gazdidhoz és ahogy így hátrafelé megyek, érzem, hogy véletlenül neki mentek valakinek. Hirtelen megfordultam és egy magas szőke hajú, kék szemű férfi áll velem szemben. Gyorsan végighadarom, hogy elnézést kérek, aki csak mosolyog rám. Majd hirtelen megszólal és magához hívja a kutyuskáját, aki örömmel szalad is hozzá... Olyan aranyosak így együtt. Meglátszik a férfin, hogy nagyon szeretheti a kutyuskáját. Sajnos sok olyan ember van, aki csak dísznek tartja a kutyáját, ha lehet így fogalmazni. De Ő nem, hiszen látszik rajta, rajtuk, hogy mindketten boldogok és vidámak, mint két kis pajkos rosszcsontok... Magamra emlékeztetnek, hiszen nekem is volt egy nagyon aranyos kis kutyuskám. Ő volt az, akit nagyon szerettem. Hiába volt a családom, de ők mindig csak bántottak, sose szerettek. Ezt így meg is mondták nekem, hogy nem kívánt gyermek vagyok. De ez még semmi volt... Én próbáltam hozzájuk alkalmazkodni, kedves lenni, szeretni őket, de mindig elutasítottak, eltaszítottak valamivel maguktól. Így egyedül csak a nagymamámra és a kutyuskámra támaszkodhattam... De nagyi meghalt, így már csak a kutyuskám maradt. Azóta elköltöztem a családomtól és most sokkal boldogabb vagyok, még akkor is, hogyha magányosnak érzem magamat. Ez nem olyan, mint mikor a szüleimmel együtt éltem, ez másmilyen. Akkor is magányos voltam, de akkor ott volt a kutyuskám, aki sajnos meghalt. Hiányzik egy férfi az életemből. Igaz voltak barátaim, de mindig becsaptak, összetörték a szívemet. Pedig én annyira szerettem őket... Már kezdem feladni, hogy valaha is lesz egy őszinte és csodás partnerem, akit életem végéig szerethetek s lennének gyermekeink... Ezek a gondolatok után pici könnycseppek jelentek meg szemeimben, amit a férfi észrevett... Abbahagyta a kutyuskájával a játékot és megtörölte zsebkendővel a szememet, majd megkérdezte, hogy miért sírok, mi a baj... Mondom neki, hogy nincs semmi baj, csak úgy sírok. Persze nem hitte el s megpróbált felvidítani, ami sikerült is neki. Már elég későre járt, így indulásra készülődtem. Kérdi a férfi, hogy elkísérhet-e... Én mondom Neki, hogy miért is ne... Levettem a cipőmet és a lábamat mosta a tenger víz... Olyan kellemes hűs volt s boldog voltam. A kutyuska előre szaladt és mikor úgy érezte, hogy kellőképpen levagyunk maradva, megállt és megvárt bennünket... Látszik rajta, hogy nagyon okos kutya, sokat foglalkoznak Vele... Egész a szállodáig beszélgettünk, majd a bent a halban elköszöntünk egymástól. Kaptam egy jóéjt puszit és felmentem a szobámba. De hirtelen megrémültem, mert úgy éreztem, ennyi volt s nincs tovább... Pedig olyan jól éreztem magamat és milyen egy csodálatos férfi ez a Peter... Dehát... Na mindegy... Bementem a fürdőszobába, megfürödtem és elaludtam. Másnap reggel, kopognak reggel 9-kor az ajtómon. Álmosan kibújok az ágyból, magamra veszek a hálóköntöst, majd kinyitom az ajtót és egy csodálatos, óriási virágcsokorral találom magamat szemben. Egy virágküldönc fiú volt az, aki hozta. Átvettem Tőle, majd bevittem a szobába és beleraktam egy vázába. Vajon ki küldhette ezt a csodás virágcsokrot... Ezen jártak a gondoltaim... Mikor rendezgettem a csokrot, akkor észreveszem, hogy egy kártya van közé téve. Kinyitom, s elolvasom... Nem hiszek a szememnek és közben mosolygom... De hisz nem más küldte, mint az-az ember, akivel tegnap este a tengerparton találkoztam s beszélgettem... Megköszönte a tegnap estét és arra kért, hogy ebédeljek vele. Az, hogy hol még meglepike, mert majd értem jön pontban 12-kor. Az órára néztem és látom, hogy már alig van idő hátra, így gyorsan szétnézek a ruháim közül, hogy mit is s vegyek fel. Nem hoztam sok mindent magammal, de azért sikerült találnom egy kényelmes és szép ruhát. Nagyon rohan az idő, így gyorsan kellett készülődnöm... Máskor olyan lassan múlnak el a percek s órák... de most, nagyon is... Azért kész lettem és pár perccel 12 előtt, elindultam a hallba, ahol megpillantottam a tegnap esti férfit. Üdvözöltük egymást egy puszival. Megdicsérte a pontosságomat és természetesen a ruhámat is... Egyből mondta, hogy milyen jól nézek ki és el is indultunk az autójához... Beültünk és elindultunk... Egész úton ókat beszélgettünk, mosolyogtunk. Jól éreztük magunkat. Kifelé mentünk a városból, a tengerpart felé és majd megállt egy nagyon szép háznál, ami kiderült, hogy ez-az Övé... Kiszálltunk az autóból és a szemeimet alig tudtam levenni a házról, mert nagyon szép volt... Megfogta a kezemet és bementünk a házba, ami nagyon szépen bevolt rendezve... Festmények a falon, pici szobrok, virágok, könyvek és apró csecsebecsék díszítették a lakást. Miközben a férfi üdítőt öntött a poharamba, addig a zongorán lévő fényképeket nézegettem... Nagyon sok kép volt a zongorán és a falon is... Picikét félve fogtam meg az egyiket és azt látva Peter mondta, hogy azon a volt felesége látható, aki rákban halt meg pár évvel ezelőtt... Picikét szomorú lett a hangja, de gyorsan témát váltottunk... Ideadta a nekem töltött poharat, bekapcsolta a rádiót, ahonnan kellemes zenék voltak hallhatóak. Leültünk a kanapéra, jókat beszélgettünk, nevetgéltünk... Megmutatott néhány fényképet is, és észre se vettük, hogy mennyire elszaladt az idő. Hirtelen megfogta a kezemet és kiültünk az erkélyre. Csodálatos volt a kilátás, hiszen amerre csak néztem a csendes s nyugodt tengert és a kezdődő Naplementét láttam. Nagyon az arcomra lehetet írva, hogy milyen csodálatos minden, és milyen jól érzem magamat, mert Peter mosolygott rajtam... Megsimogatta az arcomat, s gyengéden megcsókolt. Úgy éreztem, hogy menten elolvadok a karjai közt... Olyan boldog voltam és nagyon szerelmes... Nem hittem volna, hogy ezen az úton, nyaralásom alatt, szerelmes leszek majd... Peter a fülembe súgta egymást után, hogy mennyire szeret engemet... Még nem találkozott egy ilyen gyönyörű s csodálatos nővel, mint amilyen én vagyok... Olyan boldog Ő is... De ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy ilyen nincsen... Nem lehetek szerelmes, hiszen én két nap múlva már megyek is haza és Peter pedig itt él... Ezt el is mondtam Peternek... Majd szomorkásan arra kértem, hogy vigyen vissza a szállodába. Ez így is lett s történt. Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Talán egyikünk se mert, mert féltünk valamitől... Inkább hallgattuk a rádióból szóló zenéket... Mikor megérkeztünk a szállodához, Peter kinyitotta az autó ajtaját, egy csókot adott a számra, amit viszonoztam... De könnyes szemmel elköszöntem Tőle és elszaladtam... A szobámban zokogva sírtam az ágyamon és majd elaludtam... Másnap reggel úgy döntöttem, hogy még aznap hazamegyek, így lesz a legjobb mindkettőnknek. Elfelejtjük egymást és mintha mi se történt volna... Persze tudom, hogy ez nem így működik, de akkor így láttam jónak... Amint pakoltam a bőröndömbe, hirtelen kopogtak a szobám ajtaján...Kinyitottam s a szívem gyorsan vert, hiszen Peter állt az ajtóban. Bejött s látta a böröndött és azt is, hogy mit csináltam az elébb... Arra kért, hogy üljek le, mert beszélni szeretne velem... Leültem az ágyra és Ő pedig mellém. Nehéz pár perc következett, mert egyikünk se tudott megszólalni. Az Ő arca nagyon komoly volt és éreztem, hogy keresi azokat a szavakat, amiket mondani szeretne nekem... Már eltelt jónéhány perc, mikor hirtelen megszólalt Peter... Felém fordult és elsírta magát... De már én is Vele együtt sírtam és mindketten tudtuk. Átkarolt és a fülembe súgta, hogy nagyon szeret és ne menjek el, ne hagyjam itt... Csakis velem szeretne élni és hirtelen letérdelt elém... A jobb zsebéből elővett egy kis pici dobozkát, majd felém nyújtotta s kinyitotta... Egy gyönyörű gyűrű volt benne és arra kért, hogy legyek a felesége, mert nélkülem már nem tudna élni... Ekkor már nagyon potyogtak könnyeim és igen volt a válaszom s megcsókoltuk egymást... |
|
|
|
|
