Mikor elkészült a darab, körbeadtam pár embernek a faluban. Miután lelkes visszajelzéseket kaptam, és buzdítottak a további szervezkedésre, írtam egy kiáltványt, melyet kiragasztottam a nevesebb helyeken (kocsma, bolt, no meg persze a hirdetőtábla):

Figyelem! Figyelem! Figyelem! Figyelem!
Shakespeare-nek sem lesz most kegyelem!
Örömmel értesítek minden érdeklődő embert,
azt is, ki ez idáig még szerepelni sem mert:
Alakulófélben van a falu színjátszó köre,
ezzel talán régi hagyományoknak leszünk őre!
Bár nyomába sem léphetünk Marx Viktornak,
de próbánk eléri célját, ha egy víg tornak
lehetünk szereplői egy színelőadással,
melyen fellépünk színlelő hatással!
Itt a szándék a lényeg, nem a végtermék,
ha még tapsolnak is; az lesz a szép emlék!
Ha véget ér az esős, szüreti mustpermet,
itt a helye annak, ki színpadra (nem kínpadra!) termett!
Ha kedvet érzel magadban (nem tehetséget),
ne találj ki mindenféle átlátszó mentséget!
Az első bemutató jövő márciusban esedékes,
az előadásra kilenc férfi, és három nő esélyes!
Hétköznaponként egyszer lesz majd próba,
ha feltelik a dicső színészgárda kvóta!
Jelentkezz gyorsan! Légy bátor! Ez legyen a mottó!
A színdarabhoz vár téged a Somogyi Ottó!
E felhívást, fiatalnak, korosabbnak egyaránt szánom,
Csak hívj fel gyorsan a …………-as számon!

Tudni kell Marx Viktorról (1909-1991), hogy tanítóként, népművelőként dolgozott a faluban, jól felkészült kántortanítóként ő volt mindenki Viktor bácsija, akit nagy tisztelet övezett.
Óriási sikerű színielőadásokat szervezett. Bár személyesen sajnos nem ismertem, de rengeteget mesélhetnék róla, amit meg is fogok tenni, de majd valahol máshol.
A ház, amiben most élünk – kedvesemmel, és legkisebbik gyermekemmel -, valamikor Viktor bácsi lakhelye volt, talán ezért is beszélik rólam, hogy belém költözött Viktor bácsi szelleme.

Szóval a felhívásra nem jelentkeztek tömegével. Úgyszólván senki. Mielőtt még elkeseredtem volna, azért összeállt egy kis csapat, mely szívügyének gondolta e vállalkozás sikerre vitelét – elősegítve ezzel e kicsiny falu kulturális életének előmozdítását.
A múlt heti próbát felemásnak mondhatnám. Hiányzott két szereplő – az egyik ráadásul az egyik főszereplő – és így én nem voltam olyan lelkes, mint máskor. Pedig ilyent nem szabadna tennem, hogy látszódna rajtam az elkeseredettség legkisebb jele; ezt rögtön megérzik az emberek. Nekem mindig határozottnak, bizakodónak, vidámnak kell lennem. Legtöbbször azért teljesítem e „követelményeket”.
Ma este lesz újabb próbánk, melynek sikerében rendkívül bizakodó vagyok.
A héten megtanultam a szövegemet – a leghosszabb a darabban -, így mostantól könnyebben követelem meg másoktól is a szövegtanulást.
A darabban én vagyok a bíró, kedvesem szolgálólányt játszik, így kis családunk tevékeny részt tölt be a 12 fős létszámból. A darab első változatát – azóta kicsit módosult egy-két helyen – feltettem a kritikai zónába is, de sajnos visszajelzést nem kaptam.

Na, és a legfontosabb. Egy pályázaton nyert pénzből kaptam ötezer forintot irodaköltségeim fedezésére! (Hihi.) Ezt el sem hiszem. (Bruhaha.) Továbbá húszezer forintért vásárolhatunk díszletnek és jelmeznek valót. Apropó; díszlet. A háttérrel kapcsolatban még kicsikét tanácstalan vagyok. Egy négyszáz évvel ezelőtti falusi szobabelsőt kell varázsolni az elképzeléseim szerint. A bútorokkal nincs is gondom, mivel a faluban van háza egy híres építésznek, aki megszállott gyűjtő. Minden régiséget gyűjt, amiből nagylelkűen felajánlott bármit, ami a díszlethez szükséges. A háttérrel kapcsolatban nem döntöttem még el, hogy milyen legyen. Meghagyjam a mostani sötétkék függönyöket, vagy egy kis asztalos és festőmunkával megváltoztassuk.
Majd kialakul.
A lényeg, hogy jó úton járunk.