A világ összes élőlénye közül a kislányok, és a kóbor állatok érzékelik leginkább a körülöttünk zajló eseményeket. A lány, a teremtés kelyhének hordozója. Benne egyesül az örökérvényűség, így hite örök, kifoghatatlan, és legalább olyannyira megfoghatatlan is. Megsebzik, megvérzik, és alkot. Mártír, és géniusz. A kóbor állat, maga az örök, és ősről eredeztethető józan félelem. Ő a menekülés, a harc, a szabadság, az éhezés. Az örök Villon, egy örök szabadságharcban.

Virágok nőttek a távolsági busz megállója melletti gazos területen. Maguk a virágok sem értették a helyzetet. Tanakodtak, fejeiket egymáshoz ütődve vitatták a dolgot, kitértek az illatuktól megbolondult szellő útjából, nyújtózkodtak az ébredező nap felé. Jött egy kislány, ébredező hajnali fény. Karjait széttárva futott. Később egy kutya is arra tévedt. Néha megtorpant, fejét felszegte, belefülelt az ébredésbe. Függönyök mögött csoszogott a közöny.

Kelecsényi idő előtt ébredt, hallgatta a konyhai szellőző zúgását. Kedd reggel. Lenyúlt az ágy mellé, és bekapcsolta a rádiót. Aznap reggel egymillió nyolcvanöt állampolgár hallhatta, ugyanazt a furcsa, különös zajt, de csak egy volt közöttük, aki meg is értette. (Most a jelen sorok olvasói közül néhányan Kelecsényire gondolnak) Nem Kelecsényi volt az. Ő az öt ötvenegyes hatvani személy, második kocsijának, az ajtótól jobbra eső négyes ülésen félig álomban értesült a személyről, de a későbbi események nem teszik indokolttá, hogy erről több szót ejtsünk. Most persze kitérhetne az írás Kelecsényi nehézkes felkelésére, a fűtetlen fürdőszoba dróton lógó hatvanas izzójára, a bedagadt szemekre, és a gondolatra, hogy ma megtörténik Az. Viszont ebben sincs semmi különös, hiszen az egymillió nyolcvanöt állampolgárból valamelyik mindegyikre igaz. Vagy több is. Többre több is. Kivéve azt az egyet, aki meghallva, és megértve azt a furcsa, és különös zajt, előbb felhívta anyját, de nem azért, hogy beszéljen vele. Az első hang után letette a telefont. Még pizsamában kikereste majd bedobta aktatáskájába azt a régi fotót, ahol testvérével összekapaszkodva állnak valami vízparton. Megöntözte egyetlen szobanövényét, cigarettát nyújtott egy öregembernek, akiről nem tudta eldönteni, hogy csak koszos, vagy valóban nincs hol fürdenie, belenézett minden szembejövő szemébe, rámosolygott az első álmos lányra, felnézett egy templom tornyára, és egy régi-régi verset idézgetett magában.

Valahol egy kislány váratlanul, és hirtelen kinőtt virágok között szaladt kitárt karokkal, nyomában egy kóbor kutyával. Egy fal alatt leültek a földre, a kislány beletúrt a kutya sötétszürke bundájába. Ujjai között finoman súrlódtak a szálak. Kora hajnali furcsa, különös zaj volt az. Semmi más