Egy hónapja nem írtam semmit. Aggasztó. Múlnak a napok, én meg fogalmam sincs mivel telt az egy hónap... Azt mondom író leszek, ha megnövök, de hát már nem növök tovább, és ha nem írok, akkor hogyan is lehetne belőlem író?? Biztatom magm, hogy semmi baj, vannak üres járatok. De azért mégis csak ciki, hogy a férjem dolgozik, én meg ölbetett kézzel várom, hogy valami kinőjjön a lelkemből, ami majd igazolja, hogy nem hittek bennem hiába..

Szóval tegnap megint kibuktam. Pedig biztosra vettem, hogy többé soha. És ami még nagyon aggasztó, hogy lassan már észre sem venni, hogy kibukom.. Aklimalizálódtam a jelenhez, vagy hogy is mondják ezt? (basszus! kijavítom a hibáimat!! mekkora gyávaság részemről!!)

Tehát, ott atrtottam, hogy nem tartok sehol.. vagyis azt hiszem mindig, hogy igen, pedig nem.. körforgás az élet. Ez az egyetlen biztató szlogen a szemem elől, hogy nem tarthatok ott, ahol fél évvel ezelőtt, mert ha ismétlődni is látszik, ez már magasabb szinten ugyanaz:)))

Jó volt tegnap leírni, amit érzek.. és jó volt, hogy olyan sokan mozultak rá.. és persze Breko megint kitalálta mi az amitől életben maradok: hogy ne hagyjam kifosztani annak a pár hónapnak a boldog két emberét! Apám! Hogy ez milyen megfogalmazás!!
Na, a lényeg, hogy ettől cselekvőbe mentem át.. Hiszen óvnom kell annak a röpke nyolc hónapnak a boldog két emberét.. (hát sosem hittem, hogy több, mint testőr lehetek, de így van)
szóval mindezt igazából a regénybe kellene beleírnom.. életem első regényébe... és persze összecsinálom magam a félelemtől, hogy sosem lesz belőlem író, mert mindig halagotom a dolgokat..

De most valahogy biztosan érzem, hogy nem készültem fel a folytatásra. Breko azt írta ma, hogy az a tragikuma az egésznek, hogy az igazi nem mindig a végső... Most azon töröm a fejem, a végső lehet-e az igazi, vagy az egész rohadt élet úgy van kitalálva, hogy a végső sosem lehet az igazi, mert az élet az mégiscsak gyűjtögetés, és az ész diadala a szív felett.. vagyis minden, ami nem szerelem...