Vasárnap. Délután három óra. Kultúrház.

Izgalom a színpadi függöny mögött. Tíz fekete ruhás alak idegesen toporog. Különösen én.
Halljuk, hogy már elhangzott a konferanszié bevezetője, a polgármester mond éppen köszöntőt, majd következnek a gyerekek a versekkel. Kilesek a függöny mögül. Örömmel veszem észre, hogy végre kedvesem is megérkezett.
Ezután Liszter Sanyi barátom – ki neves előadóművész - elénekli a Magyarország c. Geszti dal átiratát, amit az előadás előtt fél órával találtunk ki közösen, mivel megvolt külön a szám zenei hanganyaga. Csak annyi merényletet tettem a szövegben – mivel másra idő sem volt -, hogy a „Van egy ország, Magyarország” részeket kicseréltem a „Béke vára, Szentbékkálla” szövegre. Az előadás tökéletes. A közönség hosszan tapsol.
Szinya barátunk ad elő széki botos néptáncot, majd Gárdonyi Laci zenei kíséret nélkül elénekel két számot, míg Szinya is gyorsan átöltözik.
Közben remegő gyomrom csillapítására előveszem laposüvegemet (na jó, bevallom, ezt már korábban is megtettem), és körbeadom a fiúknak. Úgy látom, másra is ráfér a bátorítás. Már halljuk a tapsot, mi következünk, a fő produkció, melyre már hetek óta készülünk. Mindenki beáll a helyére, Laci is beslisszol a függöny mögül a hátsó sorba. Három fiú az első sorban – Csombó Gyuri, Sárvári Attila, Sárvári Feri -, négy másik eltolva mögöttük – Németh Ottó, Sárvári Tibi, Botos Bandi, Sárvári Tomi -, és leghátul megint három – Szinya, kit valójában Szabó Jánosnak hívnak, Gárdonyi Laci, és jómagam középen. Két segéderő elhúzza a függönyt.

Hátunk mögött fehér háttér – a héten készült el a díszlet háttere (a sötét, bordó függönyháttér elé tetőfából kereteket szerkesztettünk, melyre lepedőket tűztünk fel, még ajtó is került bele) a közelgő színdarab premierje miatt elsősorban, de ezt a produkciót is feldobja, hogy mi férfiak teljes feketében pompázunk a hófehér háttér előtt.

Lukács Tamás barátunk – aki mellesleg festőművész -, megpengeti spanyol gitárját és elkezdődik a produkció. Hahh! Mintha maga Paco de Lucia pengetne. Eddig a pontig izgultam, de ettől fogva már nem zavar velem szemben a rengeteg ember. A spanyol gitárból Tamás szuggesztíven csalogatja elő az akkordokat. Hosszúra növesztett körmeit használja pengetőnek. Mind az öt ujjával sebesen jár a húrok között, míg mi fekete ruhás férfiak egy pillanatra átalakulunk heves vérmérsékletű spanyol Flamenco táncosokká. Egy ritmusra jár a kezünk-lábunk. A blokk végét egy erőteljes dobbantás zárja, majd a fiúk félkörbe állnak, én előremegyek középre. Igyekszem teljes átéléssel előadni, amit korábban oly sokat gyakoroltunk Tamással. A gitár átkötő mediterrán hangulatú akkordok után pezsgő ütembe kezd. A lassú résznél úgy érzem magam, mintha én lennék egy torreádor a zsúfolásig töltött arénában, és épp a bikát készülök megcélozni felajzott kezemmel. Szinte érzem, ahogy a feszültség vibrál bennem, végigfutva testemen, még ágyékom is megbizsereg. Nem zavarnak a fotósok, és videósok, a nőkkel teli terem visszafojtott lélegzettel néz.
 

Aztán hirtelen felgyorsul a dallam, frissen vasalt mexikói csizmám talpa alatt vészjóslóan reccsennek a deszkák az erőteljes lábdobbantás hatására. (Az egyik próba alatt be is szakadt az egyik deszka, így több helyen is javítanunk kellett.) Tényleg drámai az egész. Különösen az a rész, amikor a gitár elhallgat, és csak kopogó csizmám hallatszik a teremben. Most már élvezem ezt a szuggesztív hangulatot. Andalúz árnyak úsznak szemem előtt. Csúcsponton dübörög a Flameco. Aztán még gyorsul a ritmus, a fiúk, akik félkörben állnak körülöttem, elkezdenek tapsolni az ütemre, végül egy közös dobbantással, kézlecsapással befejeződik az előadás.
Meghajolok, mögöttem a többiek is, kitör a tapsvihar.
Jó érzés. Előadunk még egy közös blokkot, majd függöny be, távozunk a színpadról.
A hölgyek kitörő ovációja kellemesen hat mindenkire. Pedig csak amatőr fickók vagyunk, akiknek eddig nem volt közelebbi kapcsolata a Flamencoval. Ez előadás inkább különlegessége, feszültséget hordozó mozdulatai, látens szexualitása miatt rendkívüli, mint technikai repertoárjában. Talán furcsa ilyet kimondani, de mikor éreztem, hogy a sok tekintet rám szegeződik, tomboló bikának véltem magam, ki nemsokára meghágja a sok nőstényt.

Lukács Tomi végezte a koreográfia betanítását, a szólótánc mozdulatsorai is nagyrészt az ő érdeme. Én csak a temperamentumomat adtam hozzá.
Még Liszter Sanyi elénekeli az „Egyiknek sikerül…” dalt, melyet Tamás kísér gitáron, majd véget ér a 2006. évi nőnapi műsor. Legközelebb a lányok fognak nekünk produkálni férfinapkor, mely Ivó napján kerül megrendezésre májusban.

Kiosztunk a megjelent nőknek egy erre az alkalomra készült, feliratos, zöld színű kerámiavázát, majd felszolgáljuk a hidegtálakat. Valaki hátba vereget: - Hello Banderas! (Túl sokat nézte a Desperado-t?) Az tény, hogy ahogy elkapok egy-két fútó női tekintetet, mintha másfajta csillogást látnék a szemekben, de lehet, csak nekem túl élénk a fantáziám. Persze, a Tomi megmondta, hogy ezután a machos produktum után szét fognak tépni a nők, teljesen megvadulnak... No szerencse, ettől azért még nem kell tartani.
Beindul az eszem-iszom, dinom-dánom, tánc kifulladásig.

Tavaly a fiúk lányoknak öltözve kán-kánt adtak elő fergeteges sikerrel. Persze nem azért volt az előadás felejthetetlen, mert a tánc minősége az eget verte, de a komikus látvány valóban kacagásra ösztönző volt.

Most újra marad egy évünk arra, hogy kitaláljuk, jövőre milyen műsorral lepjük meg szívünk hölgyeit egy újabb pazar előadással. Addig meg várjuk az Ivó napi férfinapot, hátha a lányok felülüberelnek bennünket.
No persze, nemsokára itt van április elseje is, amikor bemutatásra kerül az „Én édes Katinkám.” Na, ezzel kapcsolatban lesznek még bőven izgalmak. De ezt már a „Színjátsszunk!” sorozat következő blogjában mesélem el.