igazság szerint már háromszáznegyvenhétszer megvilágosodtam, de rajtam még a világosság sem segít. azért csak elmesélem, most épp mire jöttem rá, hátha máson segít, akik kevésbé menthetetlenek:)
szóval azt kérdezte a minap tőlem valaki, hogy miért van az, hogy a szerelemben elveszíti az ember önmagát. én persze az ilyen kérdések ellen gondolkodás nélkül tiltkozom, pedig ugyebár a látszat igencsak az, hogy elvesztem, mint le nem írt gondolat ébredés után. ehát gondolkodni kezdtem, hogy valahogy megmagyarázzam, ami szerintem nem úgy van, mint ahogy látszik: vagyis hogy az ember egyáltalán nem veszíti el a szerelemben önmagát, sőt!

és akkor eszembe jutott az a régi elméletem, hogy minden ember másképp hat egymásra... ha én vagyok a forró tea, akkor a cukor elolvad bennem a citromlétől meg pezsegni kezdek.. persz mint minden hasonlat, ez is biztosan sántít, de rájöttem: az a jó a szerelemben, hogy az ember kap az élettől egy másik embert, aki megmutatja mi lakik benne, mire képes, miyen erőket tud magában életre kelteni.. aztán ha az élet úgy gondolja, hogy erről a dologról már eleget tudsz, akkor szépen elveszi azt az embert, és hagyja, hogy gondolkozz, mi maradt belőled, mi az amit megtudtál magadról...
az egész persze semmire nem jó, csak arra, hogy megértsd az életet, ami azért nem kevés! legközelebb egy másik embert kapsz magad mellé, aki megint egészen új dolgokat mutat meg neked magadból. és akkor egy kicsit megint jó, hogy megismerheted magadat, egy másik ember által. de nem leszel se több, se kevesebb, csak a megismerés az, ami egy másik ember nélkül sokkal nehezebb.

szóval be kell lássam, a küldetés bevégeztetett. jöhet az újabb feladat! és nagyon igaza van Fatának. aki elmegy az nem hall. felesleges is hát kiabálni... na, nem mintha nem tudtam volna, hogy felesleges kiabálni, de hát ahogy ő nem hall, én meg nem bírtam csendben maradni.. vagyis persze nem kiabáltam igazán, csak álmodtam arról, hogy kiabálok. de már azt sem. meg van a kapcsolatoknak is a története. van eleje és vége, meg azután.. de egyszer csak új történetnek kell kezdődni, mert különben majd miről írok? de főleg azt a sok szépet, ami még bennem maradt nem hagyhatom.. úgyhogy legyen! magamhoz ölelem még csodaszép történetem, és felviszem a padlásra, mert ahogy Róza mama mondta: nem jó, ha folyton beléjük botlik az ember.