A remény szivárvánnyal szőtt fövenyén lépkedve,
az éjszaka piciny szikráit hoztam neked csokorba szedve,
s a párnádra szórom minden este.
Megigéztelek, lelked fonalát, magam köré fonom,
a szerelem vágyakozó morzsáit eléd szórom.
Sóhajom suhan a messzeség ködében,
feléd száll az éj bársonyos fényében.
Kincsem lettél, mint az égnek a csillagok,
magányomból elűzted a bánatot.
Ízlelgetem a tőled kapott boldogságot,
nem ígértél semmit, mégis szívembe zártalak,
szédítő az érzés , mely szelíden fojtogat,
örök fényű a pillanat. Csókolj igéket a számra,
s ha majd a gyönyör a kéjtől is sír,
együtt fürdünk balzsamos mámorában.
Örök legyen a perc, melyben csak engem ölelsz.
A csillagokkal írom az éj kékjére, hiányzol,
szeretnélek megölelni végre.
Fátyol szövi az éj rejtekét,
bűvös káprázat színezi a hajnalt ,
Szemedre lágy csókot hint az álmom,
szégyenlősen mellém bújik a vágy,
ölelésedben haldokolva, vigyél oda,
hol éberen virraszt a szenvedély,
ahol minden perc boldog reményt ígér,
hol a felhők fátyla kecsesen lebben,
s csillagmécsesed mutat utat nekem.
Törékeny gyöngysor, láthatatlan fonál,
mely összeköt minket a titokzatos végtelen taván.
Lelkünk szent mélyében, egy fénysugár,
egy szerelmes sóhaj, melyet feledni lehetetlen,
nincs közöttünk semmi, csak egy boldog érzés,
de az eltéphetetlen.

 2009.12.29. T a y g e t a