„A kezdő hangot megadta a végzet,
valaki számolni kezdte az elmúlt éveket,
közben a sötétség a lelkemben
halk dübörgésbe kezdett.

Indulhatok, útra megint,
hogy létre hozzak ezernyi kínt,
s lassan azt is elfogadom teljesen,
hogy más van ott, ahol a szívemnek lennie kellene.

Vér csorog orromból,
a halál szaga csámborog,
remegnek az árnyak,
fájdalmak rám találnak.”

Lassan haltak el a szavak mikor kinyitotta szemét. Próbálta megemészteni őket, de nem ment.
Felült, hogy hogyan került padlóra nem emlékezett. Homályos és zavaros volt minden.
Furcsa érzés volt benne, fájt a mellkasa, ürességet érzett és a belülről jött fáradtsága árasztott el mindent.
Kavarogtak gondolatai, ránézett órájára, késő délután volt, viszont, hogy az nap mi történt, nem emlékezet.
Mobilját is megnézte, de senki sem kereste, ez nem volt meglepetés számára, most mégis szívesen beszélt volna valakivel.
Felállt és megnézte megát a tükörben. Sápadt volt, de még mindig önmaga...

„Még mindig én vagyok,
még mindig itt vagyok,
a Halál nem fogad be,
pedig lassan ideje lenne”

Csendültek a szavak, ő meg becsukta szemét, hogy került ismét a földre. Nem tudta, már nem is érdekelte. A végzetet érezte, így átadta magát neki, de az nem jött el...

Másnap olyan volt mint egy átlagos nap, mintha a tegnap nem is lett volna...
Talán nem is volt...