combok tövén bontakoznak ki a hétköznapok,
bőr vagyunk, hús, vér és szagok,
ez te vagy, amaz én vagyok,
oly mindegy, hisz mind egyként ragyog.
gagyog, s gügyög tűnődőn a semmi,
eltöpreng, jó volna-e még lenni,
továbbáll, látja, senki sem szól,
belátja, a múltnak bűneiért lakol.
fekszik a semmi a mindenben kiölten,
belátom, én is éltem, ittam, nőztem,
bárokban, éjjel a pokolban időztem,
mondd, ízlik-e hát, amit neked főztem?
és ha nem, lesz-e majd, aki megissza?
és ha nem, kiöntöd-e belém vissza?

Kecskemét, 2010. augusztus 31.