Sebes bugyrokban rekedt
hangon tátog a múlt;
majdnem feledett
kamasz háború dúlt
pépes harcmezőn
népes ikonok
fekszenek védelmezőn,
hamvukban konok
szemek delejes
fénye vakít,
a régi rend anyatejes,
megsavanyodott íze még tanít,
de az idea had,
ahogy a holtak szaporulnak,
egyre apad...

Hallod, hogy zabálnak
ott lent, a mélyben a férgek?
Mások nyomorúságukért sorban állnak,
hiába vetkőznek, jönnek újabb lehántásra váró kérgek,
lelkük pőreségének az ára,
mentális homályfüggönyként
vetül az opál retinára,
szidhatod a mesés-meszet szóró önkényt,
nem az uralom kényszerít latrinára,
mindenki – ha nem is dalol, de önként
van ott, és ahol.

Kinek marad dicsfény himnusza,
veszett kutyaként csahol
önámító nimbusza,
a menekülők valahol
defektes drogbusza
jótékony alkohol
tengerbe merül,
a száz százalék tiszta esszencia
sokba nem kerül,
az oldat arany uncia
soha nem avuló értéke,
hogy végre tovább nem félhet,
e medálion éke
csak egy élet.

A felszakadó emlékfoszlányok
árva, kövér könnyét
lenyalták rég az arcról a rossz lányok,
a zárkózottak közönyét
őrzi a befelé fordulás,
bódít az önlét,
és megannyi más,
csak a pillanatra ösztönző,
analóg testekből kipárolgó hasonmás,
céltalan, hedonista, önző,
bűzös obszcén vágyakon hízó
gyűrött lepedők
gerincvelőkínzó
rituális mozdulatára epedők
hosszú sora
menetel összekötve,
ez a tétovák kora
egy nászba karöltve.

 

A lázadó jajong,
holmi szabadságvágy
homloktól ágyékig forrva csapong,
nappal álma az ágy,
éjjel az újabb elodázó holnap,
remeg a nyomtalanságot okádó hétvége,
a hétköznapok némán simára kopnak.
Vajon csírájában a félelem ég-e,
vagy csak az ígéretek kusza halmai fogynak?

Előre megszabott tehetsége
árnyára hull reményt rejtő fátyol,
szemellenző mező
tartja közel és távol,
apró mosolyok gyöngyét permetező
harmatával elszállni volt bátor.

Törött tükörbe lassú a pillantás,
hasít a tömegben szenvedő magány,
reflexképbe meredt pillangóhatás,
terjedő kór, dagály-ragály,
kezet fog az agyatlan, hangyás hantás,
és a szívtelen, talán-vagány.

 

Az örök kérdés előre furakodik,
a kérő hiába próbál időt nyerni,
leosztott napok lapja uralkodik,
csak lábnyomba lehet esettként beletenyerelni.

Óh, hát van-e még értelme e kutakodásnak,
mikor az uniformisként kiosztott öltöny-lét
zakói feszes gödröt ásnak,
hogy épp beleférj, a sors közönyét
fogyasztva használja férj, feleség,
jól megnevelt gyermek,
és kiknek kevés ez az eleség,
őket várják az ablaktalan, földalatti termek.
 

---

Bár szólhatna akár utolsót hozzám,
ki e földre nem várt gyermekként nemzett,
hisz ő, ki létem angyal palástján hoz rám
még ma is örömet, bút, nem ez az istenverte nemzet!

Párszor próbáltam eljutni lelke peremére,
legalább egy sarjvillanást ott elcsüngeni,
úgy vetni pillantást távoli szemére,
hogy belekapaszkodva tudjak rajt' függeni.

Már csak az fáj, hogy ott lent; a hamva,
vajon őriz-e ki nem mondott választ?
Vagy mint a sors örökre elvetett magva,
békében nyugszik, mint kit e föld súlya már nem fáraszt.

 

D-Kammerstein, 2010.december 19.