4./Égrenéző/

Gyerekkoromtól fogva az eget bámulom, mint egy jó meteorológus, folyton az eget kémlelem. Isten tudja mit keresek odafönn.
 Nem búzavirágos mezőn, hanyatt fekve, szalmakalapban, fűszállal a számban, ahogy azt képeslapokon szoktuk látni, hanem csak úgy, naponta többször eszembe jut, hogy fölnézzek mi újság a fejem fölött. Az ég számomra mindig szép –akkor is ha épp szomorú, - mindig más, folyton változó, és végtelenül titokzatos.
Idővel aztán ebből valamiféle istenhit lett, ami elfújt fölöttem, nem tudtam merről jött és merre ment, de tény, hogy gyerekként gyakran beleborzongtam a gondolatba, hogy még az is lehet, hogy tényleg van odafönn Valaki, aki csöndben, apai szemekkel figyel, és ha kell, néha be is segít egy kicsit. Ilyenkor már kerülgetett a gyanú, hogy nekem, majd gyakran be kell segítenie.
Nem neveltek vallásosan, sőt, vallásnak halvány nyoma sem volt otthon, annyira nem, hogy a Teremtőről nálunk csak akkor esett szó, ha komoly káromkodásba fogtak a szülők, igaz erre rendben naponta sor került. Volt, hogy ilyenkor megkérdeztem tőlük, hogy most tényleg van Isten, vagy csak úgy beszélnek róla. Erre aztán voltak olyan nagyvonalúak, hogy nem azt válaszolták, hogy nincs, hanem azt, hogy nem tudják, ezzel meghagyva bennem legalább a reményt.
Valamikor ötévesen a szüleim bevittek egy templomba, hogy megnézzék, mit szólok hozzá. Volt elől valami narancssárga, műanyag borítású lámpa, talán az örökmécsest helyettesítette, ez engem nagyon emlékeztetett nagyapám ősi, csöves rádiójára, az is ugyanilyen fénnyel világított. Meg is kérdeztem jó hangosan, hogy itt csak rádió van, vagy majd most kapcsolják be a tévét, mire anyám megnyugodott, hogy nem valami szentet hozott a világra, és gyorsan hazamentünk. Ezzel a vallást lezártuk.
Nekem volt azonban még egy-két próbálkozásom. Nem voltam még tíz éves, amikor húsvétkor beálltam a körmenetbe. Mentünk, mentünk, én néztem a sok felnőttet, biztos voltam benne, hogy ők már tudnak valami konkrétat a fentiekről, de nem akartam tudatlannak látszani, így igyekeztem ugyan olyan gondterhelt arccal ballagni, mint a többiek. Aztán vége volt a menetnek, a tömeg eloszlott, én meg ott álltam, hogy akkor most mi lesz. Semmi nem lett, de azért otthon azt mondtam, hogy ez a körmenet tök jó volt, és máskor is megyek. El is jártam még jó ideig a körmenet helyére, és mentem még többször egy-egy kört. Idővel aztán meg már úgy gondoltam, hogy részemről mindent meg tettem a kék ég fölött lakó dolgával kapcsolatosan, most már Neki kellene lépnie valamit, hogy tudjam hogy állunk.
 Az ég azonban nem nyílt meg nekem és erős angyalok sem szálltak be a szobámba soha, hogy biztosítsanak afelől hogy, a kék fölött nem csak a fekete van, hanem valóban ott vannak azok az apai tekintetek. Így idővel elfelejtettem az egészet, a templomot az öreg nénikkel, a körmenetet a szoknyás bácsikkal, csak az eget néztem szüntelen, de azon már nem gondolkoztam, hogy van-e valami keresnivalóm odafönn.
Ez azért jutott eszembe, mert a hétvégén húsvét van, és Elvira néni ilyenkor egyszer sem hagyná ki a körmenetet, már most izgatottan locsog-fecseg, hogy majd milyen lesz, és mit vesz föl, meg ilyenek. Kívülállóként, szinte szemérmesen néztem ezt a nagy izgalmat, én nem tudtam elképzelni, hogy idén esetleg más lesz, mint tavaly, tavaly előtt volt. Kérdezősködtem tőle a körmenetről, hátha megtudok valami hasznosat, azt is elmondtam, hogy én vallásból hátrányos helyzetűnek számítok, de ezekre már nem figyelt. Annyit felelt csupán, hogy mindenki jól teszi, ha részt vesz rajta, mert ez kötelező keresztényi cselekedet. Ez utóbbi megállapítását nyomatékkal a szemem közé koncentrálta.  Szeretem, hogy Elvira néni olyan könnyed, nem gondolkodja magát agyon a dolgokon, csak él lendületesen, és teszi, amit tett az anyja, a nagyanyja, és az összes felmenője. Rendkívül kényelmesen éli az életét. Egész közelről megkísértett a vágy, hogy megkérjem, fogadjon engem most gyorsan örökbe, és akkor mostantól kezdve szépen élhetném az életem én is abban a rendben, ahogy ő éli a magáét, és akár mehetnénk együtt a körmenetre, teljes bizonyossággal, hogy most a legjobbat tesszük. Én meg nem gondolkoznék azon, hogy ezeknek a vallásos szokásoknak, mennyi köze van ahhoz, amit én akkor érzek, amikor az égre emelem a szemem.
 Sajnos zavaros ez nekem, pedig én úgy gondolom az Egekben Lakozóról, hogy úgy rendezi a dolgait, hogy az mindenkinek egyszerű és világos legyen. Annyira mindenkinek, hogy még nekem is.