Harcra fel! ébredj óh nemes víg magyar,
zsarnoknak zablája ismét szánkban van,
nyelvünk nem ízlel, s némán torkunkba fojt,
hol vagy te otthon?
 
Hol a part? Hol van a hon a tündérkép?
Elfeledve erős s voltunk szabad nép,
voltunk, folyt már elég vér, legyünk ismét,
legyünk szabad nép.
 
Szépségében jeles és eszes társak,
büszke nemzetünket öli a bánat,
kürtöt fogjatok, mint volt a hős Lehel,
mert lehet így is.
 
S ha sóhajom fülekre talál, lehet.
És szavaim a múltból életre kelt,
értelmét találta bennem az élet,
dicső hazámért.
 
Itt a Duna partján és a Tisza közt,
dús rétjein virágillata füröszt,
és emeli magasra lelkem, szomjas,
s szilaj igáját.
 
Szólnék, csak csendben, farkasok közt vagyok,
de ember, ne támadj rám, csak én vagyok,
a társad s vagy magzatom, Te ellenség,
fáj a vereség.
 
Pedig reményli bennem a szív a hont,
hogy egyek leszünk, és ölelsz, mint asszonyt,
babonát eldobva , hívő-szent leszel,
és igaz Ember.