Viasz pettyes arcomon az ősz megpihen,
az ábrándok vak erdejében színeket rajzol a szél,
szürke ötven árnyalata, egy fejen énekel,
és epilepsziás rohamot kap a szív…

Lovam a csata előtt mindig ideges,
de szemében a magabiztosság lángja ég,
s amikor megindul a vágta,
a félelem már csak bennem él.

Az út előtted a szakadékba vész,
mögötted meg a semmi figyel,
te csak az adott pillanatban élsz,
de nincs semmi, ami előre visz.

Köd a palástja, a tekintete jég,
hangja erőtlenné tesz, félsz,
egy fekete rózsatövis lélegzik belsődben,
mert tükrében nincs már remény.

..

Viasz pettyes arcomon az ősz megpihen,
De szememben a magabiztosság lángja ég,
mégis, csak az adott pillanatban élek,
mert a tükrömben nincs már remény.